Nem a végzettség számít, az erdei munka csak kitartó embereket tűr meg - Interjú a Kungli családdal

Mai napig emberek százainak ad megélhetést a fakitermelés és a különböző erdészeti munkák. Ezúttal egy különleges, erdészeti munkákkal foglalkozó családot mutatunk be, a salomvári Kungli családot. Idősebb Kungli József 20 évig dolgozott erdőfelügyelőként, majd otthagyta állását. Az okokról megtudtuk, „a környezet, ahogy az erdőgazdálkodást felügyelni kell, s ahogy a gazdálkodókhoz viszonyulni kell, teljesen átalakult az utóbbi években. Régen a hatóság és a törvények is inkább a bajok megelőzésére törekedtek, amibe én nagyon jól bele tudtam illeszkedni. Ez a rendszer nagyon átalakult, utólagosan történik minden, már csak akkor mennek ki, amikor a munkát elvégezték, és utólagosan mérik fel, hogy jól csinálták-e, avagy nem. Ezzel már nem tudtam azonosulni. Senkivel nem vagyok rosszban, és az életem se lett rosszabb, ez csak változást hozott.” Ez a változás pedig egy családi cég alapítását jelentette tavaly októberben, két fiával, a szintén erdőmérnök ifjabb Kungli Józseffel, és a (többi között) környezetmérnöki diplomával rendelkező Kungli Andrással.

A Kungli család férfi tagjai, a két József és András

Aki dolgozott már erdőn, vagy csak a téli tüzelőt szedi meg minden évben, pontosan tudja, hogy minden szépségével együtt az erdei munka a legkeményebb fizikai munkák közé tartozik. A család egyebek közt tisztítással, tarvágással, erdőfelújítással, csemeteápolással, jelölésekkel, fatömegfelvétellel foglalkozik. Három mérnök ember az irodai munka helyett tehát ezt az életet választotta. Arról érdeklődtünk, mennyit számított a családi háttér, az apai példa abban, hogy a fiúk így választottak hivatást.

A család fiatalabb Józsefe így emlékezett erre vissza: „Nagyon sokat számított. Engem gyerekként érdekelt az informatika, ezért is jártam a Csányba. Bár jó számítástechnikai alapokra tettem szert, nem szerettem meg azt a pályát. Elkerültem Sopronba egyetemre, ott egy patrióta szemléletet kap az ember, amihez társul az erdő iránti szeretet, tisztelet. Erdőmérnöknek nyilván mást jelent lenni, mint gépésznek. Hiszen nekünk már az is fizikai munka, ha kimegyünk egy erdőbe jelölni és 10 hektárt kell végigjárni, vagy törzsenként felvenni a fatömeget. Már az egyetem előtt is besegítettünk apának, de én az egyetem mellett elkezdtem egy saját vállalkozást is. Ez száz százalékban fizikai munkából állt. Dolgoztunk itthon erdészeti munkákat, de kertépítéseket Ausztriában is. Az egyetem nagy lexikális tudást adott, de talán még többet kaptam a fizikai munkától. Kitartást, hiszen össze kell szorítani a fogakat és tovább csinálni, de úgy is mondhatnám, hogy ez a munka csak kitartó embereket tűr meg.”

A fiatalabb fiú, András így emlékezett vissza. „Voltam vagy 10 éves, amikor egyfolytában megsüllyedtünk a Csepellel, már az nagy kötődést eredményezett. Mi sosem úgy voltunk nevelve, hogy itt van x összeg és csinálj vele, amit akarsz. Mindent megkaptunk, de meg is dolgoztunk a zsebpénzért. Én nulladik évfolyamos képzést végeztem a Csányban. Németből nagyon jó voltam, és az angolt szerettem volna mellé felhozni, ami azóta is alakul (nevet). Aztán a továbbtanulásnál, az itthoni munkákból kiindulva, és abból, hogy van már itthon két erdőmérnök, ne legyek én a harmadik (nevet), ezért jelentkeztem környezetmérnöknek. Ez a végzettség szerintem szélesebb körű is mint az erdőmérnöki (a család másik két férfi tagja erősen nevet) több dologhoz tudok hozzászólni, például a szennyvíz kérdése, a minőségirányítás, a hulladékgazdálkodás és még elég sok minden. Ez inkább egy műszaki jellegű képzés. Én ezt elvégeztem 2014 nyarán, és dolgoztam Zalalövőn egy pályázati foglalkoztatásban. Voltam több helyen állásinterjún, Zalaegerszegen is, de úgy gondolom,  egy mérnök ne dolgozzon minimálbérért, és ez szerintem országos probléma. Akkor kezdtünk el gondolkozni, hogy hárman dolgozhatnánk együtt. Én azóta is tanulok, végzem a mesterképzést, most munkavédelmi technikus leszek, van gépkezelői, belső auditor végzettségem, tehát elég széles körben tudok már mozogni. De azért kezdem érezni, hogy lassan elég lesz a tanulásból. (nevet)”

Munka közben

Erről a kérdésről a családfő is megosztotta véleményét. „Nem neveltem őket mindenáron erdő- vagy környezetmérnöknek. Egyszerűen csak annyi történt, hogy ahol mi dolgoztunk, ott voltak velünk, segítettek, amiben tudtak. Aktívan részt vettek, ha elfáradtak, játszottak egyet, de rengeteg időt töltöttek el az erdőn. Nem volt kiadva nekik parancsba, de beleszoktak ebbe, megszokták az erdőt.”

Mind a két fiú a húszas éveiben jár, és remekül beszél németül, valamint angolul is. Így megkerülhetetlen volt az a kérdés, hogy gondolkodtak-e már külföldi munkavállalásban, s mi a véleményük arról a tendenciáról, hogy egyre több fiatal dolgozik külföldön?

„Én úgy érzem, hogy Magyarország szomszédos országaiban elég keresett állás például a kőműves, felszolgáló, mosogató, stb. A magyarok jó munkaerők, ezért el is hiszem, hogy megfizetik őket. De a mi munkakörünkbe, mérnöknek, külföldiként nagyon nehéz betörni. Viszont az alá én nem akarom adni, mert nem azért tanultam. Még akkor sem, ha lehet, hogy mosogatással kétszer annyit is keresnék. Nekem nem derogálna az a munka sem, de nem azért tanultam. Plusz nekünk az is fontos, hogy változatos munkánk legyen. Erre a mostani munkánk nagyon jó, hiszen amióta ezt csináljuk, két egyforma hetünk nem volt.” András gondolatait alapvetően testvére is osztotta: „Megértem azokat, akiknek nincs más lehetőségük és kimennek. De én úgy gondolom, hogy akinek lenne más lehetősége, ne válassza azt az utat. Én azon a véleményen vagyok, hogy akik itthon maradtak, őket kéne segíteni, és ha egyszer úgy állnak a dolgok, akkor, akik kimentek, őket hazahívni. Én úgy vagyok vele, hogy itthon tervezem a jövőt.” A fiúk válasza alapján akár megfordulhat a fejünkben az, hogy szüleik sem támogatnák a külföldi munkát, ez azonban édesapjukat hallgatva korántsem helytálló. „Mi a megélhetésünkre és az önmegvalósításra vállalkozunk. De én a fiúknak mindig azt mondtam, ha ezt pár éven belül nem tudják megtenni, akkor meg kell próbálni külföldön. Mindenkinek egy élete van. Ha valakinek Salomvárról Nyíregyházára kell elmenni dolgozni, vagy Innsbruckba, szinte teljesen mindegy, hisz a távolság ugyanannyi, de a fizetés nem mindegy és a közérzet sem. Amíg tudunk pozitívak lenni, amíg van közös cél egy erdőgazdálkodóval, és tudunk konstruktívan együtt dolgozni, addig működik a dolog, de ha ez megbicsaklik, akkor nem csináljuk tovább. De a fiúk remek korban vannak, így úgy gondolom, működni fog ez a cég itthon. Mi végzünk fizikai és szellemi munkát is. Most heti 3-4 napunk fizikai munka 2-3 szellemi, ezt igyekszünk megfordítani a jövőben.”

Az utolsó összegzést Andrástól kaptuk. „Mi itt akarunk maradni hosszú távon, éppen ezért mindenkinek próbáljuk a legjobb megoldást megtalálni. Az erdőnek, a gazdának és természetesen nekünk is. A jó hírnevünket meg szeretnénk őrizni és tartani, ameddig csak lehet!”