„Anyátok megint ábrándozik” - Zafir Mari 40 évig készült arra, hogy fessen

Ennek 11 éve. A sokáig „dunsztban tartott" késztetés elemei erővel tört ki belőle. Eredményét most az Apáczai Művelődési Központban láthatjuk kiállításán, ami éppen a 70. születésnapján nyílt meg. Fiatalon művészpályáról ábrándozott, s készült is rá. Tízévesen kezdte a felvérteződést Frimmel Gyula szakkörében, ami anno az „önkiszi" oldalában működött.

- Én voltam a legkisebb, csupa nagyfiú között rajzoltam, Csomor Imre, Fata Jenő, Szécsényi László, Németh Tibor nevére emlékszem - idézi fel. - Római és görög gipszfejeket rajzoltunk, meg koponyát. Utóbbit Gyula bácsi a strand területéről hozta, ahol korábban temető volt. Érdekes, hogy kislányként sem viszolyogtam tőle, pedig nem egy steril, kifőzött példány volt, hanem őrizve környezete lenyomatát csupa szín. Nagyon jól lehetett festeni.

Kisdiákként a Jókai általános iskolába (a mai Csány helyén), majd a Dózsába járt. Egy iskolai rajzversenyen jó eredményt ért el pasztell képeivel, így karácsonyra szüleitől 110 darabos készletet kapott ajándékba. A nehéz fadoboz egyik szekrény alól vándorolt a másik alá, s egészen tavaly őszig várakozott arra, hogy életre keltse színeit.

De miért is?

- Jelentkeztem a képzőművészeti gimnáziumba, de helyhiány miatt elutasítottak. Ennek hatására valahogyan meggyőztem magam, hogy nekem se elegendő tehetségem, se hátszelem nincs, s nem próbálkoztam többé.

Ehelyett a Zalatervnél lett építész szerkesztő-rajzoló, ezt a munkát is szerette. A cégnél időközben a műszaki könyvtár gazdája lett, de az építészeti rajzolást is folytatta egészen nyugdíjig.

- Boldog ember voltam, mert sok örömet adott a munkám. Éltük az életünket, két lányunk született, tettem a dolgomat, de azért az ifjúkori vágyak sem tűntek el nyomtalanul. A lelkem mélyén egyre csak érett bennem az elhatározás: nyugdíjasként a festésnek, rajzolásnak szentelem a napjaimat - mondja. - Olyannyira, hogy szisztematikusan készültem rá. Akkoriban divat volt Pozsonyba kiruccanni bevásárolni, s míg a többiek a karácsonyfa díszeket, meg a kristályokat rakták a kosarukba, én futottam a papírboltba ecseteket, színes ceruzákat venni. Műszaki könyvtárosként a friss szakirodalomra is ráláttam. Nem albumokra gondolok, hanem a technikákat megvilágító könyvekre, amelyeknek már akkor is borsos volt az ára. Ahogy közelgett a karácsony, én már készítettem a férjemnek a kis cetlimet a címekkel. Ő meg csak mosolyogott, s mondta a lányainknak, „na, anyátok megint ábrándozik..." De azért mindig megkaptam amit kértem. A témákat ugyanígy gyűjtöttem. Bárhova mentem, vittem az e célra kapott kis fényképezőgépemet, s fotóztam. Főleg fákat, mert nem tudok betelni velük. Szépségükben és szabálytalanságukban egyformán megragadók, mind különböznek, akár az emberek. Szóval mire eljött 2004, s vele a nyugdíj, teljes fegyverzetben álltam.

Már csak egy kis indító lökés kellett, amit Dienes Gyula festőművész akkor szárnyat bontó festőköre jelentett. Rengeteget tanult a körben, máig örömmel jár hozzájuk, ahogy a nyári táborokba is, amit falujában, Zalaszentbalázson rendez meg a Zrínyi-gimnázium művésztanára.

- Az egész falu körülvesz bennünket, megható az a figyelem, amivel a munkánkat övezik - utal a fogadtatásra.

E tárlatára is eljöttek körbéli társai, mint ahogy két lányuk sem hiányzott a gratulálók sorából. Pedig egyiküknek a fél világot át kellett ehhez utaznia. Ágota ugyanis, aki édesapja nyomán gyógyszerész lett Kanadában él, ahol négy gyermek boldog és elfoglalt édesanyja. A másik leány, Kinga Budapestre került, fogorvos, itt két unoka ad okot sok örömre.

Zafir Mari szép eredményeket tud felmutatni, több amatőr pályázaton nyert első helyezést, díjat. Mégsem kér a festőművész titulusból. Autodidakta amatőr alkotónak tartja magát, hiszen most is folyamatosan tanul. 2008 óta havonta látogatja a Képzőművészeti Alap budapesti képzéseit. Nyáron tábor is kapcsolódik a kurzushoz a somogyfajszi mocsárvilágában.

- Egy kúriában rendezkedtünk be, az induláskor még téglákon álltak az ágyak, de ez senkit nem érdekelt, olyan varázslatos a vidék. A tábor egy hetére levágnak nekünk egy szürke marhát, avval elvagyunk. A foglalkozás reggel 8-tól este 11-ig tart, egy üvegfalú bálteremben dolgozunk... Egyik este, sötétedés után összeállítottak nekünk a fehér fal előtt egy csendéletet. Tíz percen át nézhettük a kompozíciót a kivilágított teremben. Ezután lekapcsolták a villanyt, s meggyújtottak egyetlen mécsest. Így kellett aztán a fehér papíron szénnel felidéznünk a látottakat. Fantasztikus élmény volt, az agyunk lett megmozgatva, nem is a szemünk...

A legnagyobb szerelem az akvarell, az ebben rejlő könnyedség az ő világa. Nem rajzol elő semmit, csak odaleheli ahogy jön, a maga részletgazdag, s mégis légies módján. De kedvvel ismerkedik új technikákkal, ennek köszönhetően került elő a korábban emlegetett fadoboz is.

- Novemberben valóra vált egy régi tervem, pasztell kurzusra mehettem Pósa Edéhez Balatonszemesre. Annyit dolgoztunk, hogy a harmadik nap végére a portól elment a hangom. De rengeteget tanultam, s végre munkába állt a gyerekkori készletem. Nem volt semmi baja, minden képem evvel készült.

Visszatérünk az akvarellekhez, épp a színhasználatot magyarázza.

- Ha narancssárga és piros az ég, akkor alkonyi a kép, ha rózsaszín és türkiz, akkor hajnali. Mint ez is - mutat a Nagybereki mocsárban készült tájképre. - Emlékszem, reggel ötkor gyalogoltunk ki kedves szakköri társammal, Nagy Anitával a kúriától két kilométerre lévő mocsárba, hogy megnézzük a hajnal. Megérte a korai séta, gyönyörű volt a víz felett lebegő köd... Aztán feljött a nap, elleptek bennünket a bögölyök, mi meg futottunk hazáig.