A sport és a gógyés észjárás

A régi falusi parasztudvarok a maguk zegzugaival nekünk gyerekeknek a játék szempontjából valóságos Eldorádókat jelentettek. Lehetett bennük hunyózni, fogócskázni, kuglizni, hintázni (régi göcseji nyelvünkön: lingányi). Különös örömök forrásai voltak számunkra azok a játékszerek, amelyeket mi magunk készítettünk el (a sítalp, a bakcsicsa, a rekettyefából barkácsolt síp). A boldogságunk legfőbb forrása azonban az a labda volt, amelyet művészi gondossággal kötöttünk vagy varrtuk rongyból. Ezzel ugyanis rengeteg játékot lehetett űzni. Alkalmas volt például kapózásra, tűzérezésre, kutyázásra, kifutónyulazásra és várazásra. Ekkor, kicsiny gyerekkoromban alakult ki bennem a labdajátékok megszállott szeretete. Az utóbbi kiélésére aztán a Zrínyi Gimnáziumtól és az abban dolgozó kiváló testnevelő tanárunktól, Ostoros Károlytól kaptam nagyszerű lehetőségeket. A jó gömbérzékemnek köszönhetően negyedikes koromban tagja voltam iskolánk több, röp-, kézi- és kosárlabda válogatottjának. Egy évvel előbb pedig Egerszegnek abban a csapatában szerepelhettem, amely a szombathelyi és a nagykanizsai válogatott előtt megnyert egy röplabda tornát.

Később aztán egyetemistaként is folytattam a sportolást. 1952 őszén, mivel egy testnevelési órán igen jó időt futottam 8 kilométeres távon, több, a helyszínen tartózkodó mesteredző javasolta nekem, hogy menjek hozzá atletizálni, s egyúttal azt ígérte, egy esztendő alatt világhírű futót farag belőlem. (A 10 kilométeres síkfutásra a 180 centiméteres magasságom, az 57-58 kilós testsúlyom, a rendkívüli szívósságom és az atletizálás, amelyet korábban Egerszegen folytattam, valósággal predesztinált.) A csábításnak azonban ellenálltam. Még akkor is, midőn az egyik testnevelő tanár-edző azáltal akart magához édesgetni, hogy készített rólam három fényképet, továbbá egy filmet, amely távolugrás közben készült rólam, s amelynek egyetlen fotó formájában nekem ma is meglévő kockáján oly magasan vagyok a levegőben, hogy ilyen magasságban talán még a mexikói olimpián világcsúcsot ugró atlétát sem örökítették meg a filmesek. Az edzőknek megköszöntem az ajánlatukat és a következőt mondtam nekik: "Nem leszek hosszútávfutó, értelmetlennek tartom a kínzó edzéseket; ha viszont meglátok egy labdát, örülök, ha megfoghatom, repes a szívem, ha pedig még játszhatok is vele, nem hiányzik semmi a boldogságomhoz - még a világhírnév sem" . Végül aztán a kézilabdázás mellett döntöttem. Az egyetemi karunk csapatát három esztendő alatt bejuttattuk a budapesti első osztályba, amelyben két éven át Lenin Intézet néven szerepeltünk. Majd 1957 tavaszán bekerültünk az akkor létrejött NB I-be, ahol már BEAC néven szerepeltünk, és a következő évben a bajnokság őszi fordulóját hat pont előnnyel nyertük meg. Közben vagy megnyertük (a Testnevelési Főiskola gárdája előtt) az országos egyetemi-főiskolai kézilabda bajnokságot, vagy pedig a második helyen végeztünk. Ennek a csapatnak egyébként - mint kosaras egyéniség - az irányító embere voltam.

1952 őszén készült felvétel. Mivel testnevelési órán igen jó időt futottam 8000 méteren, a jelenlévő több tornatanár-atlétikai edző rá akart venni, hogy menjek hozzá atletizálni. Közülük az egyik több fotót és egy filmfelvételt is készített rólam, hogy megnyerjen magának. A film egyik kockájáról készített fotón vagyok látható távolugrás közben. (Fotó: Archív)

A sport csodálatos élményekben részesített. Nem csupán a mozgás, a játék élvezetét nyújtotta számomra, hanem emberileg is pozitívan alakított. Önzetlenségre, alkalmazkodásra, objektív gondolkodásra, fizikai ügyességre és " gógyés" észjárásra szoktatott, aminek életem egyéb területein is nagy hasznát láttam. Még 70 éves koromban is lejártam a bölcsészkar tornatermébe kosarazni a saját hallgatóimmal, és nem kellett tartanom tőle, hogy emiatt elveszítem a tanári tekintélyemet. És a sport megóvott a filozófusoknál oly gyakori üres spekulációktól. Valamint attól, hogy jelentéktelen dolgokat elméletileg nagyon fontosnak igyekezzek föltupírozni. Sokszor pedig, egyetemista koromban, majd tanárkodásom idején is - mint szakadatlanul megújuló örömforrás - segített elviselni a korabeli politikai légkört és a különféle munkahelyi galádságokat.

Ha most, 82 évesen visszatekintek a múltamra, azt kell mondanom, hogy alapvetően boldog és igen változatos volt az eddigi életem. Igaz ez, mert részese lehettem a régi falusi parasztvilágnak, amelyet oly csodás módon írt le Arany János a " Családi kör"- ben. Élvezhettem annak örömeit, megszenvedhettem kínjait és olyan nagyszerű emberek körében válhattam ifjúvá, amilyenek talán többé már soha nem lesznek ebben az országban. Boldognak tarthatom magam, mert - ha nagy nehézségek árán, ha sokat nélkülözve is - középiskolába kerülhettem, egyetemre járhattam, és így kielégíthettem a tudásvágyamat. Hálát adok a sorsnak, hogy évtizedeken át hazánk legnagyobb bölcsészkarán árnyalt, racionális szemléletre oktathattam és humanista, valamint hazafias magatartásra nevelhettem nemzedékeket, és szerte az országban rengeteg előadást tarthattam az érdeklődő embereknek. Egyúttal szerencsésnek tudhatom magam amiatt, hogy ilyen idős korban is - mint fizikailag és szellemileg viszonylag friss öreg - tevékeny életet folytathatok. És különösen örülök annak, hogy könyveket írhattam, amelyek mint sajátos értelemben vett gyerekeim, remélhetőleg túlélnek engem, és az utókornak majd hírt adnak arról a szegényparaszti sarjadékról, aki hajdanán a gyönyörűséges régi Göcsej közepén fekvő Paisszegből indult el a nagyvilágba.

A szerző, Pais István: „Boldog és igen változatos volt az eddigi életem.” Fotó: Váhl Ottó

A boldogságom aztán teljessé azáltal válna, ha valamilyen csodás hatalom most lehetővé tenné számomra, hogy egy szép májusi vagy szeptemberi napon még egyszer bebarangolhatom szülőfalum hajdani vidékét. Ha még egyszer láthatnám a szép, változatos kultúrájú mezőket, a völgyek alján húzódó réteket, és ha találkozhatnék ama őseinkkel, akik a vad természetből kemény munkával emberarcú világot teremtettek. Tudom, sajnos, a történések megfordíthatatlanok, és az óhajom nem teljesülhet. Gyerekkorom valóságát ugyanis agresszív-ostoba-gonosz politikusok (akik demokrácia helyett - Arany János találó kifejezésével élve -  " DEmocsokráciát " hoztak létre) végleg tönkretették. Az embereket megfosztották a földtől, és ezáltal saját településükön hontalanokká tették őket: megölték a falu lelkét. A technikai civilizáció pedig elindította az emberiséget egy olyan tragikus úton, amelyről valószínűleg nincs visszatérés. Úgy tűnik, hogy az állítólagos isteni képmások, az okosnak hitt emberi lények - az ostobaságtól és az esztelen bírvágytól űzve - elpusztítják szülőanyánkat és tápláló dajkánkat, csodálatos bolygónkat: a Földet. (Vége)