Simonfy Borbála és túlélési fortélyai

Nemes Simonfy Gergely asztalosmester háza is itt, az akkori Kőszegi (ma: Rákóczi) utcában állott. Az értékes épület a tulajdonos szorgalmát dicsérte, aki tipikus megtestesítője volt annak a kisnemesi rétegnek, amely birtokát elveszítve kénytelen volt más megélhetési forrás után nézni. Felesége, Fuisz Katalin a betelepülő katolikus németek puritán életszemléletét hozta magával, amelyben szintén fontos értéket képviselt a szorgos igyekezet, az összes munka- és pénzszerzési lehetőség megragadása. Ebben a házban nevelték négy gyermeküket, akik közül a két fiútestvér, József és Ferenc az apa korai halála miatt hamar munkába állt, a két lány Borbála és Rozália számára - kortársaikhoz hasonlóan - a házasságkötés és a mielőbbi családalapítás volt a kitűzött cél. Boldogságukat és boldogulásukat ezen az úton kellett megtalálniuk.

Az 1776-ban második gyermekként született leány, Borbála - szülei példáját követve - hamar elsajátította nemcsak a háztartásvezetés, hanem a minden körülmények között való túlélés fortélyait is. 1795-ben, 19 évesen férjhez ment egy nála 14 évvel idősebb özvegyhez, Gothárd János csizmadiamesterhez. A házasságkötés után a férj Vár allai utcai (ma: Sütő utca) házában laktak. Sokan rangon alulinak tekinthették ezt a házasságot, valójában azonban nem volt az, hiszen Gothárd János tekintélyes és megbecsült iparosemberként elismertségnek örvendett környezetében. A családi bevételek fő forrását az ő iparűzése és házaik árendába adása képezte. A jövedelmek gyarapításából ugyanakkor Borbála is kivette a részét: egyrészt jelentős hozománya által, másrészt ráhárult a bérbe adott lakrészek rendben tartása, s ha a kevés földjükön megtermelt javakból jutott valami eladásra, az is az ő fáradságának volt az eredménye. Ezt bizonyítja, hogy amikor házuk teljesen porrá égett, kamatra kölcsönvett pénzen azt hamarosan újjáépítették. A kölcsönt "az ő igaz szorgalmatossága mellett és iparkodásával együtt ki is fizettük" - írta később feleségéről Gothárd János.

Emlékkereszt a csácsi szőlőhegyen (1831) és Gothárd János sírköve a Kálvária temetőben (1821)

A házaspár mindkét tagja katolikus hitben nevelkedett, mélyen hívő emberek voltak, s ez rányomta bélyegét minden cselekedetükre és egész életfelfogásukra. Ők kezelték például a helyi "Szentháromság kép alapot", amelynek célja az volt, hogy a városban egy díszesen faragott, a Szentháromságot megjelenítő szoborcsoport jöjjön létre. Az adakozás folytán összegyűlt pénzből a mű végül 1811-re készült el, s ma a Mária Magdolna plébániatemplom délnyugati sarkánál, a téren látható.

Boldogságukat hamarosan beárnyékolta kicsiny gyermekeik 1814-ben bekövetkezett halála, s mindez nem volt elég, Borbála asszony 1821-ben még férjét is elvesztette. Nagy tragédia volt ez számára, hiszen a forrásokból egyértelműen kiolvasható, hogy jó házasságban éltek és szerették egymást. Kapcsolatukról sokat elárul, ahogy végrendeletükben a másik félről megemlékeznek. Mindketten szeretettel beszélnek párjukról, s kölcsönösen kiemelik, hogy általuk birtokolt javaik túlnyomó részét közös erőfeszítéssel szerezték.

Borbála 45 évesen tehát teljesen magára maradt, ezentúl csak két keze munkájára számíthatott. Kellett is a helytállás, hiszen az 1822. szeptember 24-i tűzvészben újból leégett a háza. Szorgalmával, élni akarásával azonban ezen a válságon is túljutott, hiszen 1827. január 18-án már a most, "nemrégiben épített" kőházát említi. Ugyanezen a napon számba veszi kint lévő pénzeit is, s kiderül, hogy az utóbbi években rengeteg embernek adott kölcsön kisebb-nagyobb összegeket. Volt, akinek azért, hogy ki tudja fizetni a lakbérét, másnak azért, hogy meg tudja munkáltatni szőlőjét, s volt, akit céhtaggá történt felvételekor támogatott. Megjegyzi, hogy "némely csekélységek pedig több szegény égetteknél kint vagynak, azokat szegényeknek elengedem, és nálok hagyatni kívánom, hogy rólam megemlékezzenek". Maga minden létező forrásból próbált pénzt előteremteni: cipót sütött, s ezt különböző helyeken árulta, koszton és szálláson tartott egerszegi mesterembereknél tanuló ifjakat. Házát kiadta árendába a megyei közgyűlésekre vidékről érkező uraknak. Sőt, az urak távollétében még azok nála hagyott ünneplőjét is bérbe adta az egerszegi polgároknak. Látható, hogy a sorozatos sorscsapások után sem állt meg körülötte az élet, mindig talpra tudott állni.

Az átélt nehézségek azonban egyre jobban megrendítették testi és lelki erejét, s mind többet betegeskedett. Egyre többet gondolt végső óráira, s világéletében istenfélő lévén, végrendeletében sok pénzt hagyott kegyes célokra: például a csácsi szőlőhegyén 1831-ben állított kereszt gondozására, a plébániatemplomra, a fogházban lévő rabokra, a városi szegényekre.

A hosszú küzdelem után számára is csak a végső megnyugvás következhetett: 1840. április 24-én 64 éves korában távozott az élők sorából. Testét férje hamvai mellé, a Kálvária dombon lévő temetőbe temették. Emléküket a még látható sírkő, a csácsi hegyen lévő kereszt, s a város centrumában található Szentháromság szobor őrzi.