''Soha nem fogom megbocsátani neki, hogy magamra hagyott''

Éva 4 éves koráig egy gyermekotthon, majd további 14 évig a nagyrécsei lakásotthon lakója volt.

– Apámat soha nem ismertem, csak anyámat, de már ő is meghalt – meséli a most 25 esztendős fiatal nő. – Hogy hiányzott- e valaha? Nem, soha nem fogom megbocsátani neki, hogy magamra hagyott. Meg aztán a lakásotthonban mindent megtanultam, amit kell, főzni, takarítani.

Volt nevelői azt mondják, Éva jó gyerek volt, az iskolában is szerették a tanárok, csak hát a kitartás, azzal voltak gondok – de ezt ő maga sem titkolja.

– Előbb szakácsnak tanultam, majd átmentem a Széchenyibe (a mai Nagykanizsai Műszaki Szakképző Iskola – a szerk.), ott megcsináltam a 12-őt és ennyi – magyarázza. – Nem sokkal később ugyanis a lakásotthonból kikerültem és inkább elmentem dolgozni. Kellett a pénz, meg igazán nem is szerettem tanulni.

Azóta is inkább dolgozik, most épp a zalaegerszegi Flextronics-ban. Van egy férfi az életében, vele él.

– Gyerek? Nem, még nem akarok. Magamat még el tudom látni, de egy gyereket már nem bírnék – fejtegeti határozottan. – Majd talán 10 év múlva, akkorra rendeződnek a dolgaim. Mindazt meg akarom adni a gyerekemnek, amit én nem kaptam meg. Legfőképpen a szülői szeretetet.

Éva a múlt hétvégén visszatért egy napra gyermekkora helyszínére, a nagyrécsei lakásotthonba, hogy a mostani lakókkal és egykori társaival találkozzon. Az összejövetelnek apropója is volt: éppen 20 évvel ezelőtt, 1992-ben nyitotta meg kapuit a családi házból átalakított lakásotthon, Zalában elsőként.

– A nagyrécsei a legkisebb lakásotthon Zalában, a többi mind 200 négyzetméternél nagyobb alapterületű – kapcsolódik a beszélgetésbe Tóth Lucia, a Zala Megyei Gyermekvédelmi Központ által fenntartott lakásotthon vezetői feladatokkal megbízott nevelője. – Az első lakók Balatonberényből érkeztek, amikor ott megszűnt az intézet. Most 10 gyermekünk van és 12 férőhelyes az otthon.

Közben a házban gyűlik a „nép”: sorra érkeznek a fiatalemberek és hölgyek, puszi, puszi, csókolom Lucia néni, akinek egyszer tálnyi sajtos pogácsát, máskor halom süteményt nyomnak a kezébe.

A gyerekeket egyébként a környék idős lakói, köztük két asszony, Gerencsér Józsefné és Kötő Lászlóné is gyakran megörvendeztetik valami édességgel. Egyszer hatalmas tál fánkkal lepték meg őket.

Közben újabb autó gördült a kapu elé, és kiszállt belőle egy alacsony, tüsifrizurájú fiú, aki kézenfogva vezetett egy gyereket. Pár perccel később felvilágosítottak: a tüsihajú „fiú” háromgyermekes, háromfiús anyuka.

– Megmondom őszintén, soha nem szerettem itt lenni – szögezi le gyorsan a gyesen lévő, 26 éves Horváth Gyöngyi. – Nem tudtam megszokni a körülményeket, a bezártságot, ezért aztán folyton szökésben voltam. Megismerkedtem egy fiúval, terhes lettem és Márk lett a szerelemből – bólint a csendes fiúcska felé fejével a nő.

Gyöngyit is rögtön születése után adták be szülei, mint mondja, máig nem sikerült megtudnia miért. Ők, ha kérdezi, azt mondják neki, akkor ezt kellett tenniük, nem volt más megoldás.

– Tizennyolc éves voltam, amikor megismertem őket, azóta tartom velük a kapcsolatot, már csak a gyerekek miatt is – mondja.

Gyöngyi egy év óta egyedül neveli három fiát. Albérletben él, habár van saját lakása is, de az nagyon rossz állapotú, a gyámügy ott nem engedte a gyerekeket nevelni. Így hát, hogy együtt maradjanak, inkább lakást bérel havi 25 ezerért. Jövedelme összesen 76800 forint. Nem sok marad tehát az életre, ha a rezsit is levonjuk. Van, hogy nem sikerül beleférni a keretbe, olyankor Gyöngyi mindig lecsíp egy keveset abból a pénzből, amit 18 éves koráig gyűjtöttek neki. Ha az nem lenne...

Éva és Gyöngyi már tudják, mi az élet. A fodrásznak tanuló Cs. Szabina még csak most fog majd belekóstolni – egy hónap múlva lesz 18 éves, amikor a lakásotthonból átkerül egy úgynevezett utógondozói lakásba. Mint mondta: kicsit bizony fél is.

– Decemberben jöttem be, előbb édesanyámmal éltem, s miután ő meghalt, a bátyámhoz költöztem – árulja el az intelligens, szép, kerek mondatokban fogalmazó lány. – Megromlott a feleségével a házassága, akkor kerültem a nénikémhez. Azonban 2 hónap alatt kiderült, ez nem jó megoldás, és végül én kértem be magam a lakásotthonba. Jobb itt. Szabina azt reméli, be tudja fejezni tanulmányait. Hogy mi lesz aztán?

– Szeretnék külföldre menni dolgozni, mert semmi nincs, ami idekössön – mondja Szabina, miközben tekintetén látszik: lélekben már egy pillanatra máshol jár.

Ott, ahol mindig ragyog rá a nap.

Ha hiányzik az igazi otthon

Horváth-Balogh Attila

Régen voltak a „gyivik”, azaz a gyermek- és ifjúságvédelmi intézetek, aztán jöttek a modern kor, illetve a szabadságjogok szülte lakásotthonok. Előbbieknek meglehetősen rossz hírük terjedt, működött egy ilyen „műintézmény” Nagykanizsán is, annak a környéke volt a város „veszélyes övezete”, ahova a közelben élő gyerekeket nem nagyon engedték a szülők. Hogy volt-e ok a félelemre vagy csak sztereotípiák szülték az ellenérzést, nem tudom. Azt sem tudom, hogy az ezeket az intézményeket felváltó lakásotthonok szerencsésebb megoldásnak számítanak-e a környék lakóinak szemében, hiszen nyilván, konfliktusok mindig adódhatnak, abban azonban biztos vagyok: a gyerekeknek sokkal jobb. Mégiscsak egy családiasabb környezetben nőhetnek fel, fegyelmezett, ám szeretetteljes körülmények között, ahol jut idő az egyéni foglalkozásra is. A gyerekek ezekben a lakásotthonokban tulajdonképpen mindent megtanulnak, amire később, a nagybetűs ÉLETben szükségük lesz – a saját otthonukban. Sajnos azonban, bármennyire is szeretnék az itt dolgozó nevelők, az anya vagy apa szeretetét pótolni nem tudják. Valamit persze segít a dolgon, hogy mindig laknak a közelben olyan idős aszszonyok, akik nem feledkeznek meg arról, hogy ezek a gyerekek nem kérték a sorsukat és ha rosszalkodnak, nem azért teszik, mert ártani akarnak, hanem mert... Mert azt akarják, hogy valaki figyeljen rájuk. A lakásotthonokban élô gyerekeknek amúgy minden nagy segítség: egy tálca sütemény, némi gyümölcs, feleslegessé vált ruhák, játékok, bútorok – a nevelők és a neveltek is örömmel fogadják a jó szándékú támogatást.