Hétvége

2008.05.17. 02:27

Korsókönyvvel bővült a móring

A közelmúltban látott napvilágot a Németh János keramikusművész edényeit felvonultató, Korsókra varázsolt legendák című album. A Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága gondozásában megjelent kötet dr. Kostyál László művészettörténész és Zóka Gyula fotográfus munkája.

Magyar Hajnalka

Közel nyolcvan edényt prezentál a négy és fél évtizedet felölelő kötet, ami az 1961-ben született Svejk korsótól kezdve egészen a 2007-es dátumú Kakas alakú kaspóig kalauzol bennünket az időben és a jeles keramikus munkásságában. A minapi könyvbemutatón az ugyancsak zalaegerszegi születésű Fekete György belsőépítész, akadémikus méltatta az albumot, s eközben a kályhás- és fazekasdinasztiához fűződő emlékei is felszínre törtek.

- Gyerekként, amikor szánkózni húzott bennünket a stráfkocsi a Becsali csárda környékére, rendre elhaladtunk a kerámiaműhelyük előtt - kelt életre egy benne máig élő képet az 1930-as évekből. - De arra is emlékszem - folytatja -, amikor Németh János ősei a református templom színes kályhacsempéit készítették, s én, a paplakban lakva naponta jártam oda kíváncsiskodni. Akkor álmomban sem gondolhattam, hogy másfél évtized múlva ugyanarra az Iparművészeti Főiskolára járunk majd Jánossal, s ugyanaz a mester, Borsos Miklós tanít bennünket mintázni. Őt keramikusként, engem belsőépítészként.

Németh János korsóit szobrászi értelemben miniatúráknak tartja, hiszen kisméretű forgástestek felszínén, néhány tenyérnyi felületen születnek meg történelmi, néprajzi, családtörténeti epizódok. Bár az edény, mint tárgy, alapvetően nem ábrázolás céljából születik, Németh Jánosnál mégis elválaszthatatlan harmóniát alkot a szimbolikus funkció és a plasztika. Hogy mindezt az albumot forgató érdeklődő is átélhesse, szükség volt még a műtárgyakat megörökítő fotós értő szakmai alázatára.

- Zóka Gyula nagy érdeme, hogy a könyvben kerámiákat látok és nem fotókat - summáz Fekete György. - Egyetlen kép sem szerepel a kötetben, amin szubjektív, a műtől eltávolító, nem annak bemutatását előtérbe helyező szemlélet jelenne meg. Nincs ennél nagyobb siker, ha tárgyfotózás a feladat.

Kostyál László rövid, de alapos felvezető tanulmányát, s magát az album megjelentetését méltatva tágabb horizontot nyit Fekete György.

- Az utolsó pillanatokat éljük, amelyek még alkalmasak sajátos értékeink felhalmozására. A világ összeért , a vasfüggöny minden értelemben a múlté, olyan tömegű információ gyűlt össze, hogy ha abból nem válogatjuk ki mi magunk a saját értékeinket, akkor eltűnünk a hatalmas masszában. Portugália és Spanyolország például, mielőtt bekerült az Európai Unióba, kulturális leltárt készített. Ebben az irodalom, a színház, a zene, a képzőművészet, a népművészet, a muzeológia, tehát minden ágazat nemzeti értékeit számba vette, dokumentálta, s hozományként, móringként jelképesen az európai közösség asztalára tette. Mondván: ezek vagyunk mi, így tekintsetek ránk, ha válogattok, ebből tegyétek. Az a tíz ország azonban, melyekkel együtt mi is beléptünk, ezt nem cselekedte meg, így ma a világ és Európa kényére-kedvére azt emel ki belőlünk, amit akar, és azon néz keresztül, amin akar. Nálunk tehát, ebben a nagyon fontos időszakban minden megjelenő könyv abban segít, hogy legalább e kulturális leltár körvonalainak kibontakozása esélyt kapjon.

Bár a korsók - a nagyméretű domborművek, kerámiaszobrok, tálak mellett - Németh János munkásságának csak egy szeletét adják, de annak mélyéről merítenek, s tán a legtöbb önéletrajzi lenyomatot hordozzák. Felmutatják örökölt és megélt tapasztalatait, szakrális gondolatait, történelmi példázatait. Az albumban Kostyál László hat fejezetbe szerkesztve tárja elénk e gazdagságot. A domborműves, többnyire korongolt edények képezik az első, legnagyobb csoportot, majd a könyv alakú butéliák, továbbá a domborműves kulacsok következnek. A negyedik csoportot a bográcsok adják, ezt követik az állatokat formázó, lábas kaspók, s végül a kezdeteket felidéző boroskancsók.

S hogy miként tekint pályájának ezen vonulatára maga az alkotó?

- Az agyag, s a belőle születő edény nekem olyannyira megélt közegem, hogy gyerekkoromban úgy verték ki a számból az agyagot, mert azt rágcsáltam, azt hittem csokoládé... - idéz egy derűs emléket Németh János. - Úgy nőttem fel, hogy a műhelyben állandóan a korongon megszülető gyönyörű formákat bámultam. Valahogy belém ívódott ez az egész, szinte lelki kényszer alatt éltem, hogy nekem ezt kell folytatnom. Valójában mostanra gyűlt össze bennem a meggyőződés, hogy a kifejezés ereje csak ilyen, ennyire mélyről jövő belső azonosulással lehet igaz. A legelső korsómra azt írtam rá, hogy készült jómagam szórakoztatására, meg barátaim öblös torkának. Így is volt, hiszen egy szilveszteri alkalomra csináltam, ebben tároltuk a bort. Aztán jött a késztetés, miért ne készülhetne több. Születtek sorra, de csak feltettem őket a polcra, magamnak. Akkoriban már foglalkoztatott a gondolat, hogy az edényeimen is szobrászi, plasztikai értékeket rögzítsek. Azokat a korongon megszülető gömböket, kúpokat, csöveket, amelyek a kerámiaplasztikáim építőelemeit adták. Hiszen szobrok ezek is, csak nem a kő, a bronz, a fa, hanem az agyag nyelvén. 1976-ban volt egy kiállításom a Műcsarnokban, s az Élet és Irodalomban megjelenő cikknek azt a címet adta a kritikus, Az utolsó fazekas . Kicsit bántott a dolog, kérdeztem is Borsos Miklóstól: mit szól hozzá mester? Azt mondta, légy rá büszke, hiszen a görögök is csak fazekasok voltak. Most már belátom, ennek a kritikusnak teljesen igaza volt. Vallom és hiszem, hogy ezek a gyökerek adják a munkám éltető erejét, s ehhez az ősi mesterséghez akarom hozzátenni a magam üzenetét, a magam hangját. Ennyi az egész, ezt szeretném folytatni, amíg a korong meg nem áll.


Az Egerszeg Fesztivál részét képező rendezvény képeit megnézheti a Fesztivát megörökítő képgalériánkban.

Ezek is érdekelhetik