Szakály István szerint a legjobb kezekben a staféta

Szakály Istvánt nem kell bemutatni azoknak, akik csak egy kicsit is érdeklődnek Zala sportélete iránt. És a hazai atlétatársadalomban is tudja mindenki: a sportág meghatározó zalaegerszegi személyiségéről van szó. Számtalan riport jelent meg vele több évtizedes pályafutása során. 

Pályafutását nem atlétaként, hanem labdarúgóként kezdte: a Jákum utca, a volt Dózsa-pálya környéke és a Zalarét volt számára az origó. 

– A háború után két évvel, 1947-ben születtem egy villalakásban, és nem a kórházban – közli, és ebben a mondatban is benne van a személyisége, hogy egy kicsit mindig más akart lenni. – Apámnak kis fűszerboltja volt, de három évvel később kilakoltattak bennünket, s összeköltöztettek a későbbi olimpiai ezüstérmes középtávfutó, Rozsnyói Sándor családjával. Apám üzletét elvették, bolti eladó lett, ilyen volt az államosítás… A nagyanyám a Dózsa-pálya mellett lakott, ott gyerekeskedtem. Jött ’56, a szüleim disszidálni akartak, de én sírtam, hogy itt akarok maradni… A Zalarét, a Zala és a Dózsa-pálya, ezek mind benne vannak máig a zsigereimben. Végül mindenki maradt, nagybátyám pedig 1962-ben levitt futballozni, de az akkor fiatal edző, Kauzli József észrevette, hogy gyorsabb vagyok, mint a labda. Joe, hiszen ez volt a beceneve, átcsábított az atlétákhoz… 

A sikerek pedig gyorsan jöttek. Szakály István a négyszáz méterig terjedő sprintszámokban jeleskedett, 400 méteren főiskolai bajnoki címet szerzett, majd utánpótlás-, nem sokkal később pedig – a zalai sportolók közül elsőként – felnőttválogatott lett. A 4x400-as magyar váltóval 1968-ban országos csúcsot ért el. Hívta az MTK, de nem igazolt át. Az NDK elleni válogatott viadalon produkált futása máig emlékezetes neki: a Népstadionban nagy hátrányban vette át a botot, de behozta győztesnek a négyest. Sportolói karrierjét makacs sérülés törte ketté, de közben már főiskolára is járt. 

– Eredetileg német–történelem szakos tanár lettem volna, ám akkor indult a pécsi Tanárképző Főiskolán magyar–orosz szak, és végül arra iratkoztam be – mondta. – Nekem mindegy volt, mert mindenből ötös voltam a gimnáziumban, ugyanis anyám nem szerette a négyest… Így lettem magyar–orosz szakos tanár, 1973-ig Andráshidán. Szinte gyerekként: alig múltan húsz és 14 éveseket tanítottam, ez is meghatározó volt az életemben. 

A ZTE Sportiskola megalakulásakor Szakály István az atlétikai szakosztályhoz került, edzőként és vezetőedzőként segítette a munkát. Legismertebb tanítványa Bakos György, aki a ZTE-től az Újpesthez került és a 110 méteres gátfutás korszakos egyénisége volt a 80-as években. 

Az új idők közeledtek, a pénz fogyott, a „nagy ZTE” mint kiemelt sportegyesület kezdett meginogni. 

– Ekkor már szakosztályvezető voltam, s 1987-ben bementem a ZTE székházába, hogy pénzt kérjek az országos bajnokságra való utazásra – meséli a történetet, ami meghatározó lett saját életét és az egerszegi atlétika jövőjét tekintve is. – Az elnök azt mondta, nincs pénz, ha kell, szerezzek. Elővett egy Zalai Hírlapot, mondván, itt vannak a cégek hirdetései… A Zalakerámia meglátta a lehetőséget, a neve felkerült a váltó tagjainak mezére. Itt kezdődött a menedzseri életem. Megtetszett, hogy ez így is mehet. Voltak szép öltönyeim, az újságból tudták, ki vagyok. Nem volt olyan vállalatvezető Egerszegen, akit ne kerestem volna meg. A szponzori pénz, amit megszereztem, bekerült a ZTE nagy kalapjába, ami viszont nem tetszett. Ezért 1992-ben mi is úgy döntöttünk, hogy önállósodunk, és megalakítottuk a Zalaegerszegi Atlétikai Clubot. Ügyvezető lettem, s volt olyan, hogy százhárom cég támogatott bennünket. A Royal Sped ZAC, majd jó húsz esztendeje már Zalaszám-ZAC pedig szállította a sportsikereket. Országos bajnokaink, válogatott versenyzőink voltak és vannak máig. 

Egy korábbi interjúnkban Szakály István azt mondta, amikor 75 éves lesz, lemond az elnöki posztról. Ezt most – igaz, egy évvel a megjelölt „céldátum” után – meg is tette. Az utódot maga választotta ki, és nem volt számára kétség, hogy kit kérjen fel. 

– Őszintén mondom, élveztem, amikor elmondhattam a közgyűlésnek, hogy kik legyenek a megfiatalított elnökség tagjai – említi a hivatalos búcsú nemrég átélt pillanatait. – Öröm volt elnöknek ajánlani Kozáry Ágnest, aki annak idején a barcelonai játékokon városunk első olimpikonjaként szerepelt. És sikeremnek tartom, hogy ő a felkérést elfogadta. Becsületszavamra mondom: soha nem akartam elnök lenni. Mindig azt szerettem, amikor felettem volt egy testület, én pedig dolgoztam, szereztem a forrásokat. Az tett boldoggá, amikor jól működtek a dolgaink. A hetvenöt éves korhatárt azért húztam meg, mert nem tudhattam, ennyi idősen mennyire maradok fitt. Szerencsére aktív vagyok, viszont örömmel adom át a váltóbotot, hiszen kedvemre való elnökség alakult, minden tagja egykori atlétánk. Alapítványom, a Szakály István Alapítvány továbbra is a klub fontos támogatója, ebből a szempontból nem lépek ki a ZAC életéből. De boldog voltam, amikor vége lett a közgyűlésnek. Patrióta, lokálpatrióta és atléta maradok – funkció nélkül, de feladattal, ami soha nem múlik el. 

Szakály Istvánt pályafutása során az elismerések sem kerülték el: Zalaegerszeg városától Pro Urbe díjat kapott 2017-ben, továbbá a Magyar Atlétikai Szövetség legmagasabb kitüntetését, az Életmű-díjat is átvetette, még aktív korában.