Családi pereskedés kapcsán született az ifjú Deák nemrégiben napvilágra került magánlevele

A becses dokumentum különlegessége abban rejlik, hogy Deák Ferenc eddig ismert és nyomtatásban is kiadott leveleihez képest az első, melyet Zala megyében, zalai személyhez (jelesen nagybátyjához, Deák Józsefhez) intézett, a keltezés időrendjét tekintve pedig a harmadik legkorábbi. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött korabeli irat egyetlen „szépséghibája,” hogy a több mint félezer oldalnyi peranyagban megbúvó forrás csak hitelesített másolatban maradt fenn, így annak kézírása nem Deáktól származik.

A levél születésének apropója évekkel korábbra, Deák Ferenc apjának 1808. január 25-én bekövetkezett haláláig vezethető vissza, okát pedig a családi örökség körüli perpatvar szolgáltatta.

A viszály magvait még idősebb Deák Ferenc (utóbb örökösei) és testvéröccse, József között anyjuk, Hertelendy Anna hintette el, aki botrányos és költekező életmódja miatt tetemes adósságot hagyott fiaira, ráadásul a birtokait sem egyenlő arányban osztotta szét. Egy 1795. május 20-án kelt szerződés szerint az asszony – a 72 ezer forintra rúgó adósságtömegének átvállalása fejében – idősebbik fiára, Ferencre és annak feleségére ruházta át kehidai, felsőkustáni, koppányi, orbányosfai és nemesapáti birtokainak tulajdonjogát. Döntését azzal indokolta, hogy kisebbik fia, József – hivatkozva saját gazdaságának gondjaira – nem tudta felvállalni az adósság egy részét sem, míg Ferenc anyagi körülményei rendezettek voltak. Eleinte úgy tűnt, hogy a paktum mindkét testvérnek megfelel, József azonban hamarosan torzsalkodni kezdett bátyjával: „…már sokaktól kénytelenítettem hallani, hogy engem egy vérszopó Istentelen atyafinak, magadat pedig amint írod, példa nélkül való testvérnek tartasz és, hogy én téged az osztályban oly tetemesen megcsaltalak” – írta ennek kapcsán öccsének egy 1802. május 1-én kelt levelében az idősebb fivér.

A két testvér más-más habitussal rendelkezett. Ferenc tanult, értelmiségi ember volt, nyugodt, családszerető, jámbor jellem, míg öccse, a kemény katonaélethez szokott József harcias és bárdolatlan viselkedésével rendszerint békétlenséget szított. Deák Ferenc számára azonban a jó testvéri viszony mindenek felett állt, ezért a családi béke érdekében 1803. május 24-én ismét osztályos egyezségre lépett öccsével. Az apai és anyai javak elosztását követően József visszavonult egy időre, ám rövidesen újfent elégedetlenkedni kezdett, bátyja halálát követően pedig beperelte annak örököseit, mondván az 1803-as osztály fortélyos és „csalárdságos” módon készült, mégpedig azért, hogy anyja és testvére őt kifúrja a jussából.

Arra azonban ő sem számított, hogy a per évtizedekig elhúzódik majd, mert ellenfelei nem egyezkednek vele, ráadásul a becsület és tisztelet is arra kötelezi őket, „…hogy szeretett édesatyjuk jó híréről és nevéről elhárítsák a legkisebb mocskát még a puszta gyanúságnak is”.

A jogvita kezdetben egy választott bíróság (utóbb a pesti királyi tábla) előtt zajlott, a tárgyalás folyamata azonban meglehetősen rapszodikus képet mutatott. Néha évekig nem történt semmi, máskor betegség vagy szélsőséges időjárási viszonyok hátráltatták az ügymenetet, illetve éppen azért nem jutottak egyről a kettőre, mert valamelyik bíró meghalt, vagy elpályázott másik szolgálati helyre és újat kellett választani.

Évek múlásával – a kehidai család részéről – a fiatal Deák Ferenc közvetlenül is bekapcsolódott a perbe. Első ízben annak felvétele után 15 esztendővel, 1825 nyarán.

A most előkerült Deák-levél keletkezésének idején Deák József azzal a szándékkal juttatta el a bátyja örököseit képviselő Deák Antalhoz a per anyagát, hogy annak folyamatba vételéről tájékoztassa, és rokonait a mielőbbi megegyezésre ösztönözze. Mivel Deák Antal – Zala vármegye követeként – ez idő tájt a pozsonyi diétán tartózkodott, a választ a 22 esztendős Ferenc fogalmazta meg és vetette papírra 1825. augusztus 13-án Pusztaszentlászlón, nővére, Oszterhueber Józsefné Deák Klára otthonában. Az ifjú Deák sorainak hangvétele udvarias, de mégis határozott és elutasító.

Levelében arról tájékoztatja tárnoki nagybátyját, hogy a választott bírói testület ítéletéről védőügyvédjük, Rötth József jóvoltából már értesültek, ügyük törvényes folytatására azonban az országgyűlés feloszlása előtt nem kerülhet sor. „Ha pedig, amit nem reménylek, még ezen országgyűlés alatt szándékoznék urambátyám törvényes lépésekre fakadni, arra kívánom ezennel röviden emlékeztetni urambátyámat, hogy Antal bátyám, ki mint legüdősebb testvér, osztatlan testvérei jussainak fenntartója és a perhez tartozó irományok fenntartója, védelmezheti részünkről ezen pert. Megyénk által az országgyűlésre lévén küldve, az ezen perbe való megjelenésre nem köteleztetik addig, míg a reá bízott hivatalos foglalatosságnak az ország gyűlésével együtt vége nem szakad. Mi pedig, többi testvérek, az ő befolyása nélkül ügyünk további vitatásába nem ereszkedhetünk” – reflektált frappánsan a nagybácsi levelére az ifjú ügyvéd.

A „pör” további kimenetelében a felperes, Deák József 1831-es halála sem hozott döntő változást. Ez részben annak tudható be, hogy a helyébe lépett örökösei közt kialakuló testvérviszály már az apai birtok felosztására koncentrálta erőiket, így a több mint két évtizede húzódó ügy végére továbbra sem sikerült pontot tenni.

A perpatvar végül a kehidai família nagyvonalúságának köszönhetően 1837-38 folyamán, békés úton zárult le. Deák Ferenc maga fogalmazta meg azt az egyezséglevelet, amelyben 800-800 ezüstforint lefizetése fejében valamennyi apai ági unokatestvére lemondott a nagyanyai örökségéről, így a zalatárnoki atyafiak nem egészen egy esztendő leforgása alatt 7200 ezüstforintjuktól szabadították meg a kehidai rokonságot.