Garas Kálmán fotóművész tárlata Zalaegerszegen

A nagy méretű, monokróm, fekete-fehér arcképcsarnok betölti a teret. Weöres Sándor éppen egy könyvből tekint fel, mellette Esterházy Péter és Nagy László előtt ugyancsak ott a Gutenberg-galaxis. A római Pápai Szépművészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választott Kisléghy Nagy Ádám festőművész töviskoszorús Krisztust fest. A terem másik szárnyában a muzsikusok szekciója: Vásáry Tamás zongorajátékába mélyed, a Zalaegerszegen többször koncertező Bogányi Gergely Kossuth- és Liszt-díjas zongoraművész átadja (vagy megadja) magát a zenének. Garas Kálmánnal John Cage amerikai avantgárd zeneszerző – Kurtág György zeneszerző – Wilheim András zenetudós hármasával szemben ültünk le és beszélgettünk a fotók történetéről.

A répcelaki születésű, 1970 óta Szombathelyen élő művész a Nemzetközi Bartók Fesztivál, a Capella Savaria koncertjeit és Szombathely zenei életét, kulturális eseményeit, valamint az Európai Borlovagrend ünnepeit dokumentálta sok éven át. Munkája során sok érdekes és híres emberrel találkozott, köztük államférfiakkal, irodalmárokkal, színészekkel. 1977-től fotografálja a Bartók Szemináriumot és Fesztivált. Az 1980-as években alakult Capella Savaria kamarazenekarral, s zenészkapcsolatai révén neves külföldi és hazai karmesterekkel és szólistákkal került személyes kapcsolatba. 2002-től az ELTE Savaria Egyetemi Központ óraadója, az egyetem Vizuális Művészeti Tanszékén. A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. Számos elismerése mellett a Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa.

– Emlékszem, eleinte feladatként éreztem a rendezvények dokumentálását, aztán nagyon hamar megláttam benne a szépséget, a komolyzenei fesztiválokon pedig megismertem a zeneirodalom gyöngyszemeit, nem utolsósorban a neves művészeket. 1967-ben indult Budapesten a Nemzetközi Bartók Szeminárium, aminek öröksége a szombathelyi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. Megtisztelő volt, ahogy a zenészek elfogadtak, bejárhattam a foglalkozásokra, elfogadták, hogy megörökítem ezeket a rendhagyó pillanatokat. Különleges megbecsülés volt ez számomra. Mindig igyekeztem a megfelelő alázattal, odafigyeléssel végezni a munkám. Ha nézünk egy portrét, az egy folyamatból kiragadott pillanatfelvétel, s nagyon nem mindegy, hogy melyik pillanatot emeljük ki. Óriási kihívás egy fotósnak elmondani egy darab képpel azt, amit egy filmes egy egész snittel bemutat. Nekem nincsenek sorozataim, egyetlen fotóval kívánom visszaadni azt, ami arra a személyre jellemző. A testbeszéd, a gesztus, a munkásságára jellemző attribútum. Ez összességében olyan védjegy, mint egy ujjlenyomat. Nagyon sok irodalmi esten vettem részt, 1970-76 között dolgoztam a Berzsenyi-könyvtárban. Például Weöres Sándort olyan közel hoztam a 180–as teleobjektívvel, mintha fél méterre álltam volna tőle. Így részletesebben, máshogy láttam, mint a közönség. Utólag megtudtam, a budapesti metróban is a róla készült képemet rakták ki. Örömmel tölt el természetesen, ha máshol is viszontlátom a munkáimat.

– Miért választotta a fekete-fehér fotózást?

– Praktikus oka van és a saját szemléletem is ezt kívánja. Annak idején, amikor 1972-ben elkezdtem a fényképezést, fekete-fehér filmből sem volt nagy választék, ráadásul nem voltak azok nagy fényérzékenységű filmek. A fekete-fehér a lényeget mutatja meg, a színes felvétel akár rossz irányba vihet, kockázatosabb, például ha az idős emberek bőrelváltozását, a ráncokat hangsúlyozza. A monokróm jóval kíméletesebb, a bőrszín felismerhető, minden információt megtudunk az alanyról. A lényegről nem vonja el a szemet. Mindent összevetve kellő alázattal, empátiával kell ahhoz az emberhez közelítenünk, akit szeretnénk megörökíteni.

Tóth Csaba festőművész a portré több ezer éves múltjáról, keletkezésének legendájáról mesélt a kiállításmegnyitón. A csillogó szemű, egyiptomi fayumi múmiaportrék valódi, élő személyiséget ábrázolnak, mondta. Feltételezések szerint azért készültek, hogyha a lélek visszatér, felismerje a testet. Ebben a tekintetben a portré a megőrzés művészete, ami egyben amolyan transzcendens élményt jelent még ma is. Egyszóval, aki bármely műfajban alkotja, tisztában van ezzel a misztikummal. A fényképezés meglehet lerövidíti a portré létrehozásának idejét, ám az örökkévalóság egy szegmensét adja vissza csakúgy, ahogy a grafika és a festmény, vallja a festőművész.

A hiteles, kifejező és megismételhetetlen portrék gyűjteményét nemcsak a falakon láthatjuk, hanem most már kézzel fogható formában, a Fűzfa Balázs irodalomtörténész által ajánlott és bemutatott Garas Kálmán – „...személyiségnek lenni a legtöbb” című albumban is láthatjuk. A kötet a Vas megyében alkotók, megforduló művészek fél évszázadot felölelő gyűjteménye. A könyv első fotója Nagy Lászlóról készült 1972-ben, az utolsó fénykép pedig a Berlinben élő festőművész, Tóth Endre arcképe.