Zalai irodalomtanárok a 200 éve született Petőfi Sándorról

– Gyerekkoromban nem szólított meg, és gimisként is Ady volt a minden számomra, ehhez képest az egyetemi szóbeli felvételin Petőfit húztam – mondja Karáth Anita, a Zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium tanára. – Azután is követett engem, ott lebegett körülöttem, mindig hozzáadott magához valami pluszt, de igazán akkor lett az enyém, amikor elolvastam az 1846-os Salgó című elbeszélő költeményét. Megtörtént az áttörés, kiderült, mennyire sokszínű költészetről van szó. Minden előképet megváltoztatott a romantikus rémtörténet. Lendületet adott Nyári Krisztián írása is a szerelmi költészetéről, a Júlia-toposz ekkor bontakozott ki számomra igazán. Ez azért jelentős, mert az irodalomtörténet elsősorban a közéleti, forradalmi líra köré építette a kultuszát, noha az életmű jóval árnyaltabb. Az Apostol és A helység kalapácsa című műveivel is nagyot lehet fordítani az alapképleten.

– Tanárként miképp alakult a Petőfi-kép?

– Néhány éve a március 15-i műsorban a diákok egy fehér trikós férfitestre applikálták Petőfi hetyke bajszos arcképét, ezzel a plakáttal jól átment az az üzenet, hogy ő a miénk, hogy bármelyikünk lehetne, hogy Petőfi menő. Szálinger Balázs költő járt nálunk az Ismeretlen Petőfi  rendhagyó órájával, megyünk is a Müpába tavasszal a foglalkozására, nos, ő is egészen eredeti arcképet rajzol. Úgy érzem, igény mutatkozik a teljesebb Petőfi-képre, biztos orientációs pont,  erős támpont, azzal együtt, hogy így eséllyel menekül ki a korábbi sémákból. A 200 év okos ürügy arra, hogy ránézzünk, kialakítsuk a mi Petőfinket. Hozzá viszonyíthatunk az elődeit és későbbi hatásait. 

– Szeretik a diákok?

– Közel lehet hozni, persze az ő nyelvükön, az általuk használt, kedvelt befogadói metódusokkal, apró puzzle darabokkal, mintha tegnap találkoztunk volna vele az utcán. Az én tanítványaim nagyon érdeklődőek.

– Ma éppen melyik vonulat van közel Önhöz?

– A 8. osztályban épp a szülőföld, az otthon, az itthon témakörnél tartunk, szóval nekem most a hazai táj, az otthonhoz való kötődés költője. De ez hetente más, aszerint, hogy milyen lélekállapotban veszem le a polcról. Azt gondolom, mindig, mindenhol  megél egy-egy Petőfi-sor.

Sárdy Angéla a zalaegerszegi Csány László Technikumban tanít magyar nyelvet és irodalmat.

– Életem legkedvesebb költőjeként tartom számon – válaszol kérdésemre. – Az édesanyám már óvodás koromban nagyon gyakran mesélt nekem egy szép történetet, aminek a szövegét szinte kívülről tudtam. Nagyon meglepődtem, amikor az iskolában 5. osztályos koromban egyszer csak meghallottam, hogy  „Tüzesen süt le a nyári nap sugára Az ég tetejéről a juhászbojtárra.”. De hiszen én ezt ismerem, tudom folytatni! Soha addig nem tudatosult bennem, hogy ez Petőfi Sándor János Vitéz című művének első sora. Legkedvesebb versem tőle az Itt van az ősz..., ösztönösen megfogott a tiszta egyszerűsége, a magyar nyelv gördülékenysége, a természet vad virága módján megjelenő harmónia.

– A róla alkotott irodalomtörténeti kánonról miképp gondolkodik?

– Akkor került a helyére, amikor már tanítottam, az utóbbi években pedig a fiatal költők kapcsolódása is sokat árnyalt a saját Petőfi-képemen. Nem lehet lezárni a róla szóló párbeszédet, koronként találunk új szempontot, impulzust, ez teszi 200 év után is dinamikussá az egész életművet. Például Margócsi István professzor ad ezekben a hetekben további értelmezési tartományt a litera.hu-n futó verselemzéseivel. 

A Csány-technikum csatlakozott a Kortársunk, Petőfi vetélkedőhöz, mondja a  tanárnő. Meg is lepődtek, olyan nagy érdeklődés mutatkozott, nyolc 3 fős csapat nevezett be azonnal a vetélkedőre, friss, vagány megoldásokat hozva a feladatok megoldásában.

– Aktuálisan milyen ma a tanárnőnek a kedvenc Petőfi?

– Nagyon szeretem a humorát. A helység kalapácsa, a  Csokonai is mutatja, hogy minden helyzetben megtalálja az életigenlést. Most ez áll a legközelebb hozzám. Az Apostolt újévkor szoktam elővenni, még abban is fellelem az élet iránti elkötelezettséget. Karácsonyra kaptam meg A nemzet özvegye - Szendrey Júlia titkai című kötetet, amelyben Milbacher Róbert nagyon szépen mutatja meg az érzelmi kitörések szépségét, ezért a szerelmi költészete is érzékletesen közeli lett.

– Milyenek az első élményei Petőfi Sándorral kapcsolatban?  –  kérdeztem Tislérné Tóth Zsuzsannát, a nagykanizsai  Batthyány Lajos Gimnázium irodalomtanárát, az intézmény igazgatóhelyettesét.

– Gyerekkoromból van egy Petőfi-összesem. Vaskos kötet, sötétkék borítós, kissé kopott már. Alapélményem volt, hogy édesapám (egyszerű, bár érettségizett esztergályos ember), esténként felolvas belőle. Kívülről megtanultam verseket emiatt, mert annyiszor hallottam. Nem tudtam, hogy másoknál este nem olvasnak verseket. Amikor rájöttem, csodálkoztam: Megy a juhász szamáron, Falu végén kurta kocsma – ők ezeket nem ismerik?

– Hogyan alakult át a Petőfi-kép azzal, hogy irodalomtanár lett? 

– Diákként magyarórákon olvasol verseket, de igazából kevéssé érdekelnek a miértek. Irodalomtanárként mozgatórugókat is lát az ember, nemcsak a végeredményt – ez pedig nagyon jó. És nyilván könnyebben el lehet helyezni Petőfit az irodalmi kánonban, ha bele-, mögé- és közélátsz a soroknak. Számomra egyébként ma már Petőfi a mindenségre éhező költő, akinek nagyon kevés idő adatott, és ebben a kevés időben megjárt mélységeket és magasságokat is. Érdekes belegondolni abba, hogy mi lett volna, ha nem veszítjük el ilyen korán.

– Mit tapasztalt, az idők során hogyan változott az irodalomtörténetben elfoglalt helye Petőfinek?  

– Petőfi irodalomtörténeti helye sajnos nagyban függ az aktuális irodalompolitikától (mint sok más íróé, költőé). Ha megnéznénk, hogy a halála után az idők során hogy alakult, hogy változott a megítélése, elcsodálkoznánk. Ettől persze még mindig ő marad a Költő (közhely, s ezért igaz, hogy tíz emberből kilenc őt nevezné meg, ha arra kérnénk, hogy mondjon egy költőt – mert ő jut legtöbbünknek az eszébe). Most, a 200 éves évforduló kapcsán nyilván komoly figyelem irányul rá, de valószínűleg az lenne a praktikus, ha Petőfi megmaradhatna a XIX. század költőjének, akinek szabadság és szerelem kell, s nem akarnánk tőle sem többet, sem mást. Az ugyanis baj, hogy ha valaki vagy valakik kisajátítják a költőt maguknak – azzal csorbul a költő is meg az olvasója is. Az jó, ha emlékezünk, az jó, ha Petőfi-busz érkezik a városba, és azt meg is tudjuk nézni,  Petőfi maradjon mindenkié.

– Mit jelent ma ez az életmű a magyar irodalomban? 

– Kétszáz év távlatából már lehet azért látni, hogy igen fontos szerepe van – saját korában versolvasókat nevelt, ahogy előtte senki. Nyilván lehet fanyalogni, és azt mondani, hogy ma már túl egyszerű, nem is időszerű, de én azt gondolom, hogy a helyén kell kezelni minden költőt – nem várható el, hogy 21. századi mondanivalója legyen egy 19. század eleji költőnek. Ugyanakkor viszont döbbenetes, hogy napjainkban hányszor lehetne citálni olyan Petőfi- verseket, amelyeket mintha tegnap írt volna. A körülmények hasonlósága tán?

– Hogyan lehet ma közel hozni a diákokhoz?

– Petőfinél az a jó, hogy van egy János Vitéze. És az is igen jó, hogy 5. osztályban ezzel megismerkednek a gyerekek. Mert lehet, hogy ők ebben a mesét látják, de ettől még éppen Petőfit olvasnak sok-sok órán keresztül. Aztán később mindig teszünk hozzá valamit: előbb tájverseket, aztán szerelmes verseket – ezt a kamaszok már nagyon átérzik, de ugyanígy érzik/értik a forradalmi lendületet. No meg mondjuk a Red Bull Pilvaker csapata is sokat tud segíteni az órán, és az is, ha valaki elolvassa Lackfi János átköltéseiben az Anyám tyúkját. 

– Kedvelik-e, ráéreznek-e? 

– Amit értünk, megértünk, azt könnyebben megszeretjük. Petőfinek úgy indulunk neki, hogy értjük. Ő akarta is, hogy értsük. Ha Berzsenyit vagy Csokonait olvasunk a diákokkal, azért meg-megakadunk: ez most micsoda? Ez mit jelent? Petőfit azonnal értik a gyerekek is, előbb a fülükbe úszik be, aztán a lelkükbe-szívükbe. De legyen is ott – ott jó helyen van.

– Közéleti, szerelmi, gondolati, tájleíró… hova tegyük ma a hangsúlyt? 

– Petőfinél az a rendkívüli, hogy igen sokszínű. Mindenki megtalálja azt, ami neki tetszik, ami éppen illik az aktuális lelki állapotához, szóval a hangsúly mindenkiben magában van – aktuálisan. Dőreség lenne azt mondani, hogy Petőfi gondolati költészete fontosabb, magasabb rendű, mint a tájlírája – másról szól, máshogyan, de ugyanúgy értékes mindegyik. Minden tematikánál hozott valami újat, de minden világos és egyértelmű. S Petőfi nem alkuszik, Ő A természet vadvirága. 

– Háy János egyszer azt írta, olyan nagy az életmű, hogy nem írhatta egy ember mindössze 26 évesen meghalva. Szerinte Vörösmarty, Toldy Ferenc és Bajza József írta. Mit szólsz a provokatív gondolatkísérlethez?

– Már el is képzeltem, amint a romantikus triász összeül, és Petőfi-verseket gyárt. Ugyan már! Van, akinek könnyebben szalad a ceruzája, van, akinek többet kell rágcsálni a tollszárat, hogy megszülessen a mű. Alkat, vehemencia kérdése. Petőfi vehemens ember, vehemens költő volt. Írt – mindig, mindenhol. (Egyébként Jókairól is írták, hogy bizonnyal több Jókai létezett, egy ember nem írhatott ennyi könyvet – pedig ő 79 évesen halt meg.) Gondolatkísérletnek, játéknak Háy János „ötlete” persze izgalmas, de nem több.