Frankovics Tibor díjnyertes novellát írt arról, milyen volt gyerekként átélni a háborút

– A novella az én és a társaim háború alatti élményeiről szól. Nyolcéves voltam a háború végén, érdeklődő, a történelmet szerető kisfiúként éltem az életem. 

–  A történet megírására az ösztönzött, hogy egy ismerősöm lánya a soproni egyetemen a szakdolgozatához keresett visszaemlékezéseket a második világháború alatti gyermeksorsokról, s tudták, hogy én ezt átéltem, megkértek, segítsek nekik a visszaemlékezéseimmel – folytatta Frankovics Tibor. – Mint az akkori gyerekek, én is mezítláb futkostam nyáron, ki kellett venni a részemet a család dolgaiból, állatokat etettem, ágat vágtam, s 1945-ben a háború is megérintett.

Elmeséli, hogy a húsvét előtti estén összegyűltek a haranglábnál, s azt kérdezték a felnőttektől, hogy milyenek az oroszok, mert hamarosan itt lesznek. Volt, aki azt mondta, éppen olyanok, mint a magyar katonák, de voltak, akik ijesztgettek, rémítgettek. Szarvas ördögöknek írták le őket, akik mindenkit megölnek, a gyerekeket a szarvukkal öklelik fel, akik ebbe bele is halhatnak. Másnap, délelőtt három lovas katona vágtatott végig a falun, németeket kereső kozákok voltak. A falu végén megálltak a gyerekcsapatnál, kiterítettek egy katonai térképet és kérték, ki-ki mutassa meg, hol lakik, majd megsimogatták a gyerekek fejét és elmentek. A magyar katonai parancsnok előtte minden lovat és szekeret összeszedett a faluban, hogy ezekre pakolják fel a menekülő magyar tisztek családjának holmijait, s mivel már több ló nem volt, egy ökrös szekeret is előállíttattak, s Tibor édesapjára is ráparancsoltak, hogy kisérje el a fogatot Zalalövőre, a menekülők gyűjtőpontjára. Nagy volt a zsúfoltság, a német katonai járművek leszorították az útról a szekereket, az ökrös fogat is árokba borult. Tibor édesapja úgy gondolta, ennek nem lesz jó vége, gyalog indult el a mezőkön, erdőkön át haza, Kispáliba. Tibor éppen akkor ért haza a kozákokkal való találkozásról, amikor a mezők felől az édesapja is megérkezett, nagy volt öröm, amikor összetalálkoztak…

– Annak idején királyság volt Magyarországon, ekkor, 1928-ban építették az iskolakápolnát, a munkálatokban apám is részt vett. Az iskola teremben, 1-8. osztályig, együtt volt az oktatás, 1949-ig az elemit itt jártuk, majd 1950-ben létrehozták az általános iskolát, ami Kispáliban nem volt önálló. A nagykutasi körzeti iskolához tartoztunk, a felsőtagozatot már ott jártam ki – mondja Tibor, aki felnőttként, a sorkatonai szolgálat után a községi tanácsi közigazgatásban dolgozott: Hagyárosböröndön, Zalatárnokon, Zalalövőn volt tanácstitkár, majd a rendszerváltást követően, Zalaszentiván, Alibánfa, Petőhenye és Zalaszentlőrinc körjegyzőjeként 2001-ben ment nyugdíjba. 1996-ban Göncz Árpádtól megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét, 2004-ben pedig a megyei közgyűlés a közigazgatásban végzett több évtizedes lelkiismeretes, a közösség érdekeit mindig szem előtt tartó munkájáért, Zala megye Közigatásért díjban részesítette.

– Negyvenhat évig dolgoztam a közigaztásban. Hogy mit szerettem benne? Az embereket szolgálni, akin tudtam, segítettem, az volt az elvem, hogy aki hivatalos ügyekben beteszi a lábát a hivatalba, az üres marékkal ne távozzon onnét. A munkatársaimat is arra ösztökéltem, hogy mindenkit meg kell becsülni, csak így lehet megteremtenünk a tiszteltet visszafelé, és ez a hozzáállás nekem bejött. Nem haragosokat gyűjtöttem, nem ellenségeskedést szítottam, hanem a megoldások embere voltam. Hagytam az embereket dolgozni, minden ügyintézőt, aki megakadt a munkában, arra kértem, hogy a csoportján belül, a közvetlen vezetőjével oldják meg a feladatokat, s csak ha elakadnak, akkor jöjjenek hozzám, hogy hármasban legyünk úrrá a nehézségeken – mondja Frankovics Tibor, s egy kis könyvet mutat meg, amelyben a családjuk történetét dolgozta fel.

– Kikutattam, s 1751-től 2014-ig vezetve, megírtam a családfánkat. Két évig a levéltárban böngésztem az ottani anyagokat. Kispáliban születtem 1937-ben, s az elődeim is mind kispáliak voltak apai és anyai ágon is. Hat holdon lakott az egész família, az öt porta egymás mellett egy fél utcasort tett ki a fölső faluvégen. Sajnos az öregek mind kihaltak, a leszármazottjaik a nagy városba költözés áldozatai lettek, egyetlen kispáli házban sem lakik most Frankovics leszármazott. A legutolsó Frankovics, Miklós volt, de ő is meghalt már, az ő háza megvan még, de üresen áll. A Frankovicsok megbecsült emberek voltak Kispáliban, például Frankovics Zsigmond a háború alatt a község bírója volt, az ő testvérének a fia,  András pedig a rendszerváltást követően, három cikluson át volt polgármester a faluban, de ő is meghalt már.

A Visszaemlékezéseim kötetet a fiai, Tibor, aki a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője, Krisztián, aki mélyépítő tervező, és menye, dr. Kvassay Judit régész segítette elkészíteni. A tartalomban a szülőfalu bemutatása, a községi tanácsi közigazgatásban eltöltött évek, a nyugdíjas időszak emlékei, a Frankovics családfa, a gyermeksors novella a nyertes oklevéllel szerepel. Tibornak van még egy lánya, aki Pécsett az egészségügyben dolgozik, valamint három unokája teszi teljessé az életét.

– Március 16-án leszek 86 éves. Jól megvagyok, autót vezetek, ami még nem okoz gondot. Minden szélsőségtől tartózkodok, nem iszok, nem dohányzok, igyekszek pozitív módon élni, a szellemi és a fizikai tornát gyakorolni. Ez azt jelenti, hogy mindennap tornászok a telkemen lévő kis fenyvesben, máig le tudok guggolni egymás után hússzor, így a járóképességemet megőriztem és jól is látok. 2005-ben megválasztottak a Nemesapáti nyugdíjas egyesület elnökének, amit 2014-ig töltöttem be. Most, mivel az előbbi már megszűnt, a zalaszentiváni nyugdíjas közösség munkájában veszek részt, hiszen ott is otthon vagyok. Nem unatkozok, például famegmunkáló szerszámokat is gyűjtök, mindig akad valamilyen feladat, amit el kell végezni és ez élteti az embert – mondja Tibor