A csodaszarvas két díjat hozott a szentgyörgyvári Prisznyák Tibor hobbi fotósnak

 A díjátadót nemrégiben a fővárosi Operaház Eiffel Műhelyházában tartották. A szentgyörgyvári hobbi fotós Prisznyák Tibor kiválóan szerepelt, hiszen Hajnali látomás című fotójával természet és táj kategóriában 3. helyezést szerzett. Egy másik fotójával nevezett a Vadászati Kulturális Egyesület Vadászat fényképezőgéppel című pályázatára, ahol a „Vasút őrének’’ című fényképét Vadászati Kulturális Értékké nyilvánítottak.

Prisznyák Tiborral a fotózás szeretetéről és az útjáról beszélgettünk. Elmondta: kezdetben csak telefonnal és kisebb fényképezőgéppel próbált néhány képet készíteni. Öt évvel ezelőtt kezdte komolyabban érdekelni a fotózás, ekkor került először a kezébe jó fényképezőgép.

- Eleinte lepkéket, bogarakat és virágokat fotóztam, majd jöttek a madarak, a vadak - mesélte. - A fotózást nem tanultam, autodidakta módon, illetve könyvekből sajátítottam el. Később megismerkedtem fotós barátokkal, akik sokat segítettek. A zalai táj rengeteg szépséget rejt magában, de ezen belül is a Kis-Balaton élővilágát kedvelem a legjobban. Ha van egy kis szabadidőm, beöltözöm álcaruhába és pár órát a természetnek szentelek, ha esetleg nincs mit megörökíteni, akkor is feltöltődve térek haza. Csodálattal tölt el az élővilág sokszínűsége, állandó megújulása, illetve az ember és a természet találkozása.

Tibor antennaszerelőként dolgozik és van egy 15 hónapos kislánya is, úgyhogy az ideje nagyobb részét a családjával tölti. Szerencsére a felesége is támogatja a fotós karrierjében és egyáltalán nem bánja, ha hétvégente eltűnik pár órára a természetben. 

- A szarvasbőgés a legtöbb természetfotósnak a legszebb időszak, úgy, mint a vadászoknak - folytatta. - Ilyenkor a szarvasok nem látnak és nem hallanak a szerelemtől, úgy, ahogy mi emberek sem. Így volt ez idén ősszel is, szeptember vége felé. Egy régi vasúti vonalra mentem fotózni, ahol aktívan bőgtek a bikák. Hajnali 4 órakor keltem és autóba ültem, hogy a szomszéd faluban húzódó sínek mentén fotózzak. Még sötét volt, amikor odaértem, egy bokor mögé leültem a kispárnámra. Már a gyaloglás közben végig zengett a berek a bikák bőgésétől. Egy jó fél óra múlva, napfelkelte idején már a napsugarak megszínezték a tájat. Mozdulatlanul ültem és vártam. Közben a fácántyúkok folyamatosan az orrom előtt sétáltak, és a síneken ücsörögtek, szépek voltak, de nem mertem fotózni a madarakat, mert tartottam attól, hogy a gép kattogásával elijesztem a szarvast. Hamarosan jött is pár tehén, ácsorogtak is egy ideig előttem a töltésen, örültem nekik és készült is pár kép a "hölgyekről", de az udvarlókat jobban vártam.

Tiborban a mai napig elevenen él az emlék, amikor megpillantotta a kapitális vadat.

- Jobbról egyszer csak megláttam, ahogy az agancsa kiemelkedik a nádasból és jött is fel a töltésre, közben hangosan üvöltött - emlékezett vissza. - Úgy jött mint egy király, fenségesen, ahogy a gímbikához illő, mintha a járására is figyelne, hogy imponáljon a tehénnek. Hosszú percekig ott időzött előttem, sok fotót és még videót is készítettem. Nagyon örültem, hiszen ilyen közelről még soha nem volt szerencsém gímbikához. Ezen a napon készült fotóval pályáztam a Vadászati Kulturális Egyesület által hirdetett Vadászat Fényképezőgéppel című pályázatra, a fotót elneveztem a „Vasút őrének’’, amit Vadászati Kulturális Értékké nyilvánítottak. Ez régi vágyam volt. Minden évben pályáztam a kiírásra, de csak kiállításra érdemes eredményig jutottam.

A szentgyörgyvári édesapa két nap múlva ismét visszament a helyszínre. Szintén hajnalban kelt, de nem volt eltervezve, hova megy, ám újból a sínekre esett a választás. Ugyanott letelepedett és kitartóan várt. A bikák csendesebb bőgésre váltottak, majd a tájat hirtelen sűrű köd borította be. Nem tágított és jól döntött: a horizonton felbukkanó nap aranyba öltöztette a tájat.

- Az első sugarai mintha szétfolytak volna a ködben, mint a narancsszörp a vízben, beleborzongtam a látványba - mondta. - Hallottam, ahogy zörögnek a kövek a töltésen és mellettem a nádasban is zörgött valami. Aztán egyszer csak két tehén megint megjelent előttem. Nagyon szép volt ellenfényben és miközben fotóztam őket, megérkezett a bika is és beállt középre. Kész volt a hárem, talán ugyanaz a bika, mely két napja. Olyan volt, mint egy álom vagy látomás, sejtelmes és csodás. Ebben a pillanatban készült el az a kép, aminek a címe Hajnali látomás és ami a Magyarország 365 fotópályázaton a természet és táj kategóriában 3. helyezést hozott. Nem gondoltam volna soha és nem is reménykedtem ilyen kitüntető címben. Főleg úgy, hogy talán a legtöbben ebbe a kategóriába pályáztak, és az, hogy az én fotóm lett a harmadik, nagy öröm és örökre szóló élmény. Sokat gondolkodtam azóta ezen és arra jutottam, hogy nekem is megjelent a Csodaszarvas, és két díjat hozott.