Kepe Nóra: „Igazodási pontok kellenek, hogy rájöjjünk, kik vagyunk"

Diákévei alatt kétszer érdemelte ki a Zala megye tehetsége elismerést, és többször átvehette a Nagykanizsa kiváló diákja címet is. Ezután miként alakult a pályafutása?

– Társadalom- és közgazdaság- tudományi területen tanultam, majd 2020-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen politikatudományok doktora címet szereztem. A közigazgatásból jöttem el idén márciusban szülni, így jelenleg főállású édesanya vagyok, amit nagyon élvezek.

A közösségi média önimádó embere – hangzatos cím. Úgy látja, hogy a Facebook önimádóvá tesz minket?

– A Facebookról, azt hiszem, mindenkinek van véleménye, hiszen már Magyarországon is több mint 6,75 millióan használják rendszeresen. Mivel a könyv a doktori disszertációmból született, tudományos munka, vagyis nem mond ítéletet. Arról szól, hogy a közösségimédia-felületek – szándékosan nem mondom, hogy a Facebook, hiszen ott az Instagram, a TikTok és még legalább félszáz hasonló oldal – által másként mutatjuk meg önmagunkat és másként szemléljük a világot, mint korábban. Engem elsősorban ennek a változó szemléletmódnak az okai és következményei érdekelnek, illetve az, hogy mit tudnak ezek az oldalak, amivel képesek gyökeresen átalakítani ezeréves viszonyokat.

Hogyan képesek ezek a felületek ekkora hatást gyakorolni a gondolkodásunkra?

– Megváltoztatják a tér- és időtapasztalatunkat, irányítják tevékenységeinket, valamint átalakítják a közösségi létet. Erről szól a könyv első fele. Hadd mondjak egy példát: léteznek a szóbeliségre építő kultúrák, ahol a közösség történetét az idősek, a bölcsek elmesélték, így örökítve a tudást apáról fiúra. Ehhez személyesség kell, illetve jó memória és képzelet. Vannak emellett olyan civilizációk, amelyekben az írásbeliség dominált. Már a Biblia vagy az egyiptomi hieroglifák is az emberről meséltek. Az írás előnye a szóbeliséghez képest, hogy „kőbe vési” az értékeket, változtatás nélkül ad tovább egy-egy tanmesét. Mit kínál ehhez képest a közösségi média? Olyan hírfolyamot, ahol frissítés után nem mehetünk vissza a korábban látottakhoz. 24 óráig elérhető történeteket, amelyek a semmibe vesznek; örökös jelent és az idő folyamatából kiragadott pillanatokat. Ezzel az időtapasztalattal az a probléma, hogy múlt és jövő nélkül nem alakulnak ki biztos pontok, ami azt eredményezi, hogy az ember kapaszkodók nélkül marad, önmagára utalva a világban.

A könyv második fele alapos áttekintést nyújt a nárcizmus fogalmának történetéről, orvosi és társadalomtudományi jelenlétéről. Ha nem mond ítéletet, hogyan következik a közösségi oldalak használatából az önimádat?

– Igazodási pontokra van szükség ahhoz, hogy rájöjjünk, kik vagyunk, mi a feladatunk és merre tartunk. Miközben a közösségi média a virtuális világban kiszínezi az életünket, és elhiteti velünk, hogy tartozunk valahová – édesanyámtól például megkérdezték, hogy nem töltöttem otthon a karácsonyt, mert nem osztottunk meg közös képet a Facebookon, míg mások fél tucat boldognak tűnő közös kép megosztása után pár hónappal elváltak –, a valóságban elbizonytalanít és magunkra hagy. A felületek ösztönzik és jutalmazzák, ha a felhasználók minél több mindent osztanak meg magukról, akár illúzió, akár valóság. Ha több fotót posztolok, több pozitív visszajelzést kapok, idegenek gratulálnak a születésnapomon és így tovább. Ez az önreprezentációs spirál ahhoz vezet, hogy egyre többet foglalkozunk önmagunkkal, közösségimédia-kompatibilissé alakítjuk magunkat. A rideg valóság és az oldalak otthonosságának hatására aztán a felület menedék is lesz, ahol az ember létrehozhatja, megélheti és megjelenítheti vágyott önmagát. Ez az, ami aztán alapkarakterében nárcisztikus személyiséget hoz létre. Tehát megértéssel kell fordulnunk a közösségi média önimádó embere felé, hiszen a történet végső soron nem az egoizmusról, hanem az ember szomorúságáról és magányáról szól, s úgy látom, fenyegetést jelent a közösségekre, legyen az párkapcsolat, család vagy maga a nemzet. Ilyen értelemben a könyv figyelemfelhívás, hogy vegyük észre a jelenséget.

Ha már lokálpatriotizmus. Van esetleg a kötetnek közvetlen kanizsai vonatkozása?

– Mindenképp szerettem volna, hogy legyen. A borítófotó egy régi kedves nagykanizsai ismerősöm, Goór Attila grafikus és fotóművész munkája. Barátságokból ugyan nem lehet sokat fenntartani, de azért maradtak. Köztük például a helytörténeti munkáiért nemrég városi kitüntetést kapott Kanász Viktor vagy Béli Ádám, a Petőfi Rádió és Tv csatornaigazgatója, aki szintén büszke dél-zalai gyökereire. A kanizsaiak mindenütt odafigyelnek egymásra, követjük a másik életútját, és keressük a lehetőséget a találkozásra. Ráadásul mivel három perc beszélgetés után mindenkiről kiderül, hogy van kanizsai kötődése, a férjem csak „kanizsai maffiaként” emleget minket, ami szerintem nagyon rendjén van így.

A könyv tehát felhívás az offline közösségek megerősítésére. Gondolkodott azon, hogy közösséget szervezzen a kanizsaiaknak a fővárosban, vagy marad az elméletnél?

– Szerencsére több spontán közösség is kialakult, van például egy kanizsaiak által üzemeltetett edzőterem a XIII. kerületben, ami találkozási pont többek számára. A szervezést illetően, mivel mindig inkább gyakorlati ember voltam, közvetlenül a járvány előtt útnak indítottuk a Kanizsaiak Klubját, hogy negyedévente lehetőséget teremtsünk a találkozásra és a beszélgetésre a 30 körüli fiataloknak. A cél az volt, hogy értéket mutassunk fel: mindig legyen egy téma és meghívott vendég, aztán kötetlen beszélgetés a régi ismerősökkel. Büszke vagyok rá, hogy elsőként Dénes Sándor, sokunk korábbi fizikatanára és igazgatója, egykori polgármester is eljött, majd olyan fiatalok, akik Kanizsán lettek sikeresek orvosként, mérnökként, üzletkötőként. Hogy még ünnepélyesebb legyen az esemény, Vizeli Bálint zenélt, és vetítettünk a kanizsai madárfotós Szabó Zsolttól képválogatást is. Már az első pár alkalommal szövődtek ismeretségek, amikből munkakapcsolat is lett. Most, hogy vége a járványnak, feltett szándékom, hogy ősszel ismét legyen klub, ráadásul az akkor aktuális „bor” téma köré építve.

Mindez Budapest. Vágyik haza?

– Férjem és kisfiam most már a fővároshoz köt. Mostanság inkább a családom jön látogatóba, de minden lehetőséget megragadok, hogy a várossal való kapcsolatomat megőrizzem. Korábban tartottam pályaválasztási előadást a Batthyány-gimnáziumban Alexa Péter tanár jóvoltából, sőt viselem a Nagykanizsai Olajbányász-drukkerek által gyártatott pólót, akik annak a legendás NB I-es focicsapatnak a szurkolóit szervezik máig, amelyiknek édesapám, Kepe Tibor volt a csapatkapitánya. Ezek azok a kezdeményezések, amelyek megtartanak minket, és átélhetővé teszik a közösséghez tartozás élményét, ami nemcsak ellensúlyozza az online világ által támasztott kihívásokat, de a legjobb dolog a világon. Főleg, ha még közben nagykanizsaiak is lehetünk.