Színházi levél A kőszívű ember fiai című zalaegerszegi előadásról

Jókai Mór A kőszívű ember fiainak történetével egyszerre oldotta meg a kiegyezés (1867) utáni megbékélés és a forradalmat elsirató nemzeti érzés együvé olvadását. Baradlay Kázmér a feudális-lojális rend figurája három fiát e kasztrendszer szolgálatára nevelte volna, ám a felesége, akaratát mindenben tagadva állította Ödönt, Richárdot és Jenőt a felismert változások élére. Igaz, hogy a család súlyos árat fizet ezért, nem az válik hőssé, akinek ez könnyebben menne, hanem a félénkből lesz igazi önfeláldozó. 

Jókai, látszólag csak „mesél”, holott bonyolult mátrixot állít elő, magyarázatot kínál a maradóknak és a haladóknak egyaránt. 

Alig akad sikeresebb regény A kőszívű ember fiainál, népszerűségét minden kor használhatja, kihasználhatja, kiküzdheti belőle a maga olvasatát. Tán a remekművek sorsa ez. A Hevesi Sándor Színház társulata is megküzdött a darabért, hiszen két évig várt arra, hogy közönsége elé vigye Böhm György vendégrendezésében. 

Az itteni felfogásban a realista nézőpont helyett a haza­fias, nemzeti romantikus hangsúlyok kaptak teret, amit a zenei betétek és a koreografált katonai jelenetek is aláhúztak, egészen a Talpra magyar! el­énekléséig. (Tolcsvay-féle megzenésítés.) E módon a szüntelen szabadságvágy tör utat, illetve annak eltiportsága, és az afeletti nemzetfájdalom. A huszárok haláltusáját fekete haláltündérek táncolják el és körül, némi füstgomoly mögött. A fekete-vörös komplementer ellentét hatásos képet hoz létre. (Ha már az állandó színpadi, eposzi kellékeknél tartunk: a Böhm György védjegyéül szolgáló esernyők már az első jelenetben, a temetésnél teljesítenek.) 

De míg a véghez elérünk, kapunk egy valójában még nagyon fiatal, eltökélt, fekete öltözékében elszánt anyát, aki végre sajátjaiként szeretheti, terelheti a fiait, miután kőszívű apjuk meghalt. Pap Lujza Baradlaynéja összetett alak, a keménysége mögött halványan sejlik a féltés, aggódás; elbizonytalanodást egyszer enged meg magának, amikor halott fia mellényét tartja a kezében. Gyengédséget Ödön szerelme és Jenő iránt mutat. 

Ödön (Bot Gábor), Richárd (Ticz András) és Jenő (Helvaci Ersan David) más-más karakter, a változás Jenőt viseli meg legjobban. A súlyos fordulatot neki kell érzékeltetni, s ehhez mélyen megélt színészi élmény kell. Testvér helyett meghalni? A nézői katarzist egy pillantással, néma mozdulattal kellene előcsalogatni. Felemelő feladat… 

A testvérek férfiküzdelmeit aktívan kísérő hölgykoszorúban látjuk Arankát (Támadi Anita), Editet (Kováts Dóra) Alphonsine-t (Dura Veronika) és Antoinette-t (Debrei Zsuzsanna). Most is hálásabb negatív, számító, erkölcsükben botlott nőalakokat játszani: Dura Veronika sértett szerelmesként, anyaságát titkoló dühös, bosszúvágyó baronesse-ként szerez számunkra nem várt, emlékezetes perceket. A túlzásokról lemondani művészi erény. 

Bizonyára nehéz elvonatkoztatni a regényt feldolgozó 1965-ös filmtől, amelyen nemzedékek nőttek fel, s manapság is ismétlik olykor. Aki emlékszik Várkonyi Zoltánra, az talán jólesően állapíthatja meg, Farkas Ignác Haynau szerepében a legnagyobb színészek teljesítményét hozza, érdemes művésze hivatásának. Villanásnyi időből épít bukottságában is jelentős jellemkaleidoszkópot. 

A történet fő sodrát szegélyező figurák előrelendítik, keretezik a lényeget, alázatosan színvonalas munkát követelve a színészektől. Kiss Ernő (Rideghváry Bence), Bálint Péter (Lánghy tiszteletes) – beszélő regénynevek –, Mihály Péter (Palwitz Ottó), Besenczi Árpád (Pál úr), Czegő Teréz (Remigia nővér), Fritz Attila (Mausmann), D. Varga Ádám (Goldner Fritz), Farkas Gergő, Baj László, Mikita Zsuzsanna Lilla nélkül nem kelnének életre a Jókai álmodta romantikus jelenetek. 

A kis szereplők különdrámái e színpadon is egybefonódnak a nagyobbakéval a Jókai-féle univerzumban, akkor is, ha jelentős húzásokkal lehet csak kezelni ekkora szöveget. Ami enged a beavatkozásnak, ha kevéssé torzul emiatt a szüzsé. 

A zalaegerszegi előadás a díszletforgácsokkal dolgozik, a megoldás egyre népszerűbb: nem épül pontos díszlet, néhány bútordarab, kellék hivatott jelezni a helyszínváltást. Emiatt sok a fekete tónus, főleg, ha a jelenetek kevéssé kerülnek a színpad előterébe. Esetünkben a jelmezek azonban annál áradóbbak, pontosabbak, precízebbek, karakterkövetők. A női kosztümök egyenesen lenyűgö­zőek. (Dísz­let- és jelmeztervező Túri Erzsébet.)