Önazonos gyilkos - Sikoly filmkritika

Az idén befutott ötödik felvonás több szempontból is más, mint az eddigiek. Itt volt holtversenyben a legnagyobb szünet két film közt, szám szerint szűk 11 év telt el a negyedik etap óta (a harmadik és a negyedik közt ugyanennyi idő telt el). Ez az első film, amelyet nem Wes Craven rendezett, hanem az Aki bújttal bemutatkozó Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett. Ráadásul a számozást is elhagyták, meghagyva szimplán az eredeti címet. Vajon stílusát és tartalmát tekintve is más az új Sikoly, vagy Ghostface még mindig a régi?

A történet szokás szerint szög egyszerű. 25 évvel az első woodsborói mészárlás után ismét feltűnik egy gyilkos, aki a sokszor látott maszkban szedi áldozatait. Vele együtt Sidney (Neve Campbell) is hazatér, hogy régi (és néhány új) ismerősével kiegészülve felgöngyölítsék az ügyet, és persze próbáljanak életben maradni. A szinopszis szerencsére nem teljesen merül ki ennyiben, Sidney ugyanis már messze nem főszereplő. Az új főhős Sam (Melissa Barrera), akinek vissza kell térnie szülővárosába, miután megtámadták a húgát. A lánynak emellett olyan titkai vannak, melyeket nem kíván felfedni, ám a gyilkosnak erről másféle elképzelései vannak. A Sikoly-franchise mindig is híres volt metavonaláról, azaz rengeteg benne az önreflexió, úgy tekintik magukat filmnek, hogy közben mégsem, illetve felállítanak egy sajátos szabályrendszert. A rendezőpáros nem akarta megtörni ezt a trendet, most is rengeteg az önazonos kikacsintás. Rögtön a nyitány a szokásos formulával indít, az itt hallható beszélgetés a gyilkos és potenciális áldozata közt a film egyik legjobbja. A modern horror gyöngyszemei mellett természetesen a klasszikusokról sem feledkeznek meg, jólesett visszahallani a már ismert címeket, és újfent otthonosan érezhettük magunkat a paranoiás, horrorrajongó tinik közt. Kár, hogy a karakterek többsége irritáló, így inkább ellenük szurkolunk, mintsem értük. No meg találgatjuk, ki a tettes, ami hálátlanabb feladat a kelleténél. Hogy miért? A rejtély sajnos sokkal egyértelműbb, mint arra számítanánk, igaz, lehetséges, hogy pont emiatt lep majd meg egyeseket. Ez a fajta kiszámíthatóság a legnagyobb bajom az új Sikollyal. Az egy dolog, hogy az utolsó harmadra teljesen elveszik a logika és a racionalitás, mondhatni, ez a koncepció része, de a fináléra átestek a ló túloldalára. Azzal, hogy úgy akartak újítani, hogy közben az első részt másolják, kicsit lyukra futottak. Érthető a cél, a tudatosan felépített motiváció, illetve helyszínválasztás, ám ettől még nem lesz frappáns valami, főleg ha az önismétlés az autentikusság kárára válik.

Ambivalens érzéseim vannak az ötödik Sikollyal kapcsolatban, mert legalább annyi erénye van, mint buktatója. Jólesett a nosztalgia, a minimális humor működik, és a metaérzés is elkapja a nézőt, ráadásul remek ötleteknek ágyaz meg. Valahogy mégis sokszor vált izzadságszagúvá, az új szereplők csak papírmasék, az utolsó harmadra pedig kiszámíthatóvá válik a cselekmény. Hogy volt-e értelme elkészíteni, arra nincs egyértelmű válasz, de a rajongók megtalálhatják benne azt, ami miatt beleszerettek a franchise-ba.