Minden alkotást megvett tőle a Modern Edition Galéria – beszélgetés Dús Lászlóval

Egy igazi művész az párttag! – mondták neki Zalaegerszegen a hetvenes évek elején (lásd keretes írásunkat).

- Ugyan, kérem, mondtam, se Borsos Miklós, se Bernáth Aurél nem az, a nagyok, akik a magyar művészetet képviselik, nem párttagok. Persze, ezek nem párttagok – mondták. – De szükségünk van nekünk arra, hogy legyenek ilyenek, mert különben nem érhetik el azt, amit akarnak. Vessen magára, aki nem értett ebből. Valóban csak Borsos Miklósnak, atyai jó barátomnak és Bernáth Aurélnak, mesteremnek köszönhetem, ők Újvári Sándornak annyi jót mondtak rólam, és proponálták, hogy nagyon megérdemelném azt a páterdombi művészlakást. Meg is kaptam, párttagság nélkül. Mint festő diplomáztam, és festőként szereztem hírnevet magamnak itthon és Amerikában is. Hatvan esztendeig mint festőművész szerepeltem, öregségemre pedig – három éve – elkezdtem szobrászkodni. Egy jó barátom, aki keramikus, adott agyagot nekem, mondván: csináljak én is szobrot! Az olyan jó lett, hogy véleménye szerint kár lett volna kerámiában kiégetni, ezt bronzba kell. A szobrászat nekem mindig fontos volt, és ez a véletlen ajánlat fellobbantotta ismét a vonzalmamat – olyannyira, hogy nem tudom abbahagyni. Ötven évre való ihletem van.

A hungarocell jelen volt korábban is a szobrászatban, de ő új technológiát dolgozott ki, kitalált célszerszámokat, meleg vágókéseket kellett konstruálnia, és sikeresen létrehozott egy olyan formarendszert – a negatív és pozitív formák egymást kiegészítve -, amely új formarendet teremtett.

- Nagy szavakat mondanak a művekről, olyan elődöket emlegetnek, mint Giacometti, Brancusi, Noguchi – nemzetközileg elismert, iskolateremtő elődök, alkotók -, ami talán túlzás, de azt azért elfogadhatom – jogosan -, hogy ilyen, amit én csinálok most, még nem volt. Át kell alakítanom a műtermet, ez óriási feladat, mert a festészethez is más kell, a szobrászathoz is más kell. Szeptemberben a Ság hegyen nagyon szép kiállításom volt. Húsz nagy méretű, egy-két méter magas alkotás, a kisplasztikákból pedig háromszázötven darab. Valamennyi bronz, őrült nagy munka és óriási pénz. Saját szórakozásomra csináltam. Igen, kellett eladnom is, mindenki akart egyet. Mondtam: jó, ez legyen a tiéd, de öntess ki egyet nekem cserébe, a te költségeden. Öntési áron hozzájutni alkotáshoz, elég jó üzlet a vevőnek – és így, ha haszon nélkül is, de nekem is maradt szobrom.

- Lépjünk vissza oda, hogy elhagyta Zalaegerszeget.

- Az volt az előzménye, hogy elkezdtem nonfiguratív művészetet csinálni. Nem absztraktot, nonfiguratívot. A Páterdombon a műterem tíz méter hosszú, annak megfelelő hatalmas ablaküveg-felülete van. Ott aludtam egy téli napon, s mikor fölébredtem, a világ legszebb élményében volt részem. A tízméteres üvegen fantasztikus jégvirágok voltak. Olyan színekben, olyan tükrözésekben és formákban... – ilyet még soha nem láttam. Azt mondtam magamnak, ezt kell csinálni! Olyasmit, ami a vásznon még nem létezik. S ettől a pillanattól fogva nem csináltam virágcsendéletet, portrét, semmilyen direkt ábrázolást. Elkezdtem ezt festeni, és nem értették, hogy mit akarok.

- Dekadensnek találták?

- Mindennek elmondtak, hogy nem tudok reálisan rajzolni, festeni. Őszintén szólva senki nem tud úgy rajzolni, mint én, ezt bármikor bebizonyítom, bárkit lerajzolok egy pillanat alatt, lovat fejből, bármit. A politikai rendszernek azonban ez nem tetszett, és elkezdtek piszkálni, hogy miért csinálom ezt. Akkor volt egy kiállításom a Képcsarnokban. Az első, 1971-es amerikai utam után volt, hazajöttem egy fantasztikus ezüstszínű Ford Taunusszal, az lett a vesztem, ilyen kocsi nem volt az országban. Eladhatatlan volt, mert nem volt szabad külföldön vett kocsit birtokolni. Ennek ellenére a pártbizottság felajánlotta, hogy megvásárolják. Mondtam, hogy nem eladó. Ez bűn volt.

- Reprezentációs autónak szánták?

- Igen, meg akarták szerezni maguknak – Apám – nem voltunk jó viszonyban – meghívott egy évre Amerikába, Clevelandbe. Egyszer hazajött meglátogatni bennünket, mondtam neki, hogy itt lehetetlenné teszik a helyzetemet. Szeretnék kimenni egy évre Amerikába, megtanulni angolul és körülszaglászni, mi is az a Nyugat. Nagy nehezen lehetővé tette. Kinn voltam egy évig tanulmányúton, aztán hazajöttem, hazahoztam ezt a kocsit, és másnap nyílott az Egervári Művésztelep kiállítása. A művészet ment addig is, míg nem voltam itthon. A megnyitón odajött hozzám Fekete őrnagy: – Dús elvtárs, holnap tíz órakor legyen szíves megjelenni a rendőrségen. Mondtam, jó. Attól a perctől fogva én naponta három-négy órákat ültem a rendőrségen, rám zárták az ajtót, odaadtak papírt, ceruzát, hogy írjam le, mit csináltam Amerikában, rám akarták bizonyítani, hogy kémkedtem. Csak egy kém hozhat haza egy vagyont érő autót. Nem volt nyugtom. Ha Pestre mentem, ha máshova, három autó követett. A városi tanács elnökhelyettese feljött a páterdombi műterembe, és azt mondta nekem, hogy Lacikám, mi téged nagyon szerettünk, annak ellenére, hogy tudjuk, a Szabad Európának dolgozol. Gondolkozzál egy kicsit, miről beszélsz, válaszoltam, a 20. században vagyunk. De csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy döntsem el, miről akarok részletesen beszélni. Tegyük hozzá – angolul is, magyarul is -, hogy abban az időben én voltam a világ legjobban fizetett, szerződés alatt álló művésze. Havi 30 ezer dollárt kerestem 18 évig. Fantasztikus helyzetem volt ott. Megérkezésem után egy évre menedzserem volt már. Az alkotásaim 70 százaléka Amerikában van.

- Segítségére volt az édesapja?

- Nem, sajnos semmiben. 1974-ben – már családostul – emigráltam. Leányunk ma nagyon sikeres, designerként Los Angelesben dolgozik, a legnagyobb sztárokkal. Klipjét, a Lady Marmeladot zenei Oscarra terjesztették fel. Két gyönyörű unokám is van, 15 és 18 évesek. Minden jónak tűnt, már sikeres művész voltam ott is – amikor beteg lettem.

Azt mondták neki, még senki nem jött ki a tolószékből, akinek ez a diagnózisa.

- Meg voltam bénulva teljesen a bal oldalamra. Az orvos, akihez kerültem, és akivel azóta is jó barátságban vagyok, világosan beszélt: kiszámíthatatlan, milyen maradványtüneteim lesznek, ez a betegség kifogott az orvostudományon, senki kóklernek ne higgyek, csak magamban bízzak, csak én tudok segíteni magamon. Nem fogtam fel a helyzetem fenyegető voltát, nevettem rajta, hogy ilyen helyzetbe kerültem: mindent tudok, mindent értek, csak éppen menni nem tudok. Azt hittem, ez majd elmúlik. A kórházban kaptam szteroidot, az levette a gyulladást, ami az idegszálak hüvelyét érinti, majd hazamentem, és attól fogva öt éven át mindennap egy órát tornáztam, úgy, ahogy jónak láttam. Konditerembe jártam, és mind a mai napig tornázom, hogy működni tudjak.

- Végül 1999-ben hazaköltözött.

-Nem részletezem, hogyan lett az amerikai álomnak vége: akkor Clevelandben, egy erdő közepén álló hatalmas házban éltem, megfordult ott a művészeti és társasági élet színe-java – természetesen sok illusztris magyarországi vendégem is volt. A házasságunk tönkrement, amikor hazajöttem, itt újra kellett építenem az egzisztenciámat. Második feleségem, Karsay Orsolya a Széchenyi Könyvtár kéziratosztályának vezetőjeként tevékenykedett, a nyelvtudományok kandidátusa, rengeteg nyelven beszél, bizantinológus, szóval egy fantasztikus személy. Én imádom őt, ő imád engem. Ott maradt minden művem Amerikában. Volt egy menedzserem, akinek Detroitban volt galériája, akkora, mint a Guggenheim Múzeum. Az egyetlen magyar művész vagyok, akinek ma van a Metropolitan Múzeumban műve. Egy hatalmas kőnyomat. Az egyetlen magyar művész vagyok, akinek a legnagyobb amerikai múzeumokban vannak képei. Némiképp fáj, hogy itthon ezek az eredmények nem keltettek visszhangot. Az Ady-iskolában Fischer Gyuri kiállította annak a művemnek – szitanyomat – egy példányát, ami a New York-i Metropolitan Múzeumban van. Van egy-egy példány belőle a Szépművészeti Múzeumban Budapesten, illetve a Szent István Király Múzeumban Székesfehérvárott.

Dús Lászlónak december 3-án, kiállítása nyílt a zalaegerszegi Gönczi Ferenc VMK kiállítótermében. Annak a történetét, ahogy egy téli napon, a reménytelenség órái után hogyan ragyogott fel a szerencséje, a következő sorok tartalmazzák. Azt az eseményt, mikor három amerikai művészeti nagyágyú New Yorkban azt mondta: fiatalember, maga nagyon tehetséges, mindenben támogatjuk. Kik voltak ők? Leo Castelli (1907-1999) világhírű műkereskedő és galerista, a művészet pápája, Robert Rauschenberg (1925-2008) és Andy Warhol (1928-1987), az amerikai popkultúra programadói.

- Nappal dolgoztam egy keretgyárban, éjszaka festettem. Berta László nyomdásznál megismertem Paposi Andort, aki professzor volt Pennsylvaniában, Clarionban a helyi egyetem grafikai tanszékén, ahol egy minden igényt kielégítő, korszerű felszereltségű grafikai műhely volt. Lehetőséget kaptam arra, hogy ezt használjam, egyedi grafikákat, monoprinteket készítettem. Cserébe oktatnom kellett a hallgatókat a művészetről és mindenről, ami a művészethez tartozik. Éjjelnappal dolgoztam, nagyon élveztem. Egy-két hónap alatt összegyűlt legalább száz nagy méretű, 70×100-as grafika, akkor úgy gondoltam, ezt meg kell mutatnom New Yorkban valakinek. Kiírtam a száz legjobb New York-i galériás címét a telefonkönyvből. Legutoljára fölírtam Leo Castelli nevét is – de őt féltem felhívni. Ő teremtette New York kultúráját, tevékenysége nyomán veszítette el Párizs addigi művészeti központ rangját. Befuttatott húsz olyan művészt, akik közül néhány még a mai napig is dolgozik. Kedvencemet, Rauschenberget is, aki már nem él. Nagyon hasonló volt a mentalitásunk. Őt úgy érdekelte a technika, mint engem is, mindenféle szakmai újításai voltak, ahogy nekem is. Hogy mást ne említsek, például a litográfia és a selyemnyomat területén megoldottam, hogy a nyomatban a színek, az árnyalatok érvényesüljenek. Zsebemben a címek, két bőröndben a grafikáim. A New York-i Püski könyvesboltban alhattam, onnan indultam minden reggel körutamra, galérialátogatásra. Egyetlenegy galéria nem nézte meg a munkámat.

- Mit mondtak?

- Van időpontja? Küldjön be diapozitívokat, majd akkor beszélünk, majd mi hívjuk magát. Tél volt, -30 fok, nagyon el voltam keseredve, úgyhogy negyven galéria után, lesz, ami lesz, felhívtam Leo Castellit. Merész lépés felhívni a pápát. Ő vette fel a telefont – a titkárnője valami mással volt elfoglalva. Előadtam neki, hogy én magyar művész vagyok – benne is folyt magyar vér, az olaszon kívül. Nem szeretnék semmi mást – mondtam -, csupán azt, hogy valaki nézze meg a munkáimat, és mondjon egy biztató szót. Jöjjön be! – reagált. Kérdem: mikor? Azt mondja: most!

Húsz kilométernyire volt. Esett a hó, taxival meg gyalog ment.

- Mire odaértem, már azzal fogadott a titkárnő, hogy várja Castelli úr. Beléptem, és azt hittem, elájulok. A terem jobb oldali sarkában ott ült Robert Rauschenberg, a bal oldali fotelban Andy Warhol, az íróasztal mögött pedig Leo Castelli. Kicsi ember volt, előrejött, kezet nyújtott. Nézzük, mit hozott – mondta. Mindhármukról mindent tudott, közismertek voltak művészeti berkekben, megkövülten állt, szava sem volt. – Az egyik kompozícióm 16 darab 70×100-as grafikából állt össze. Ahogy egy puzzle kiad egy egészet. Az én munkámat a három ikon, Rauschenberg, Leo Castelli és Andy kezdte kirakni, egyre izgatottabban. Csak ott álltam, néztem. Összerakták nagy nehezen a 16 darabból álló képet, és elképesztő dicséreteket mondtak. A két művész aztán elment, Leo Castelli pedig három órát töltött el velem. Ígérjem meg, hogy nem tanulok meg ennél jobban angolul, mert Amerikában annál nagyobb lesz a siker, minél erősebb a művész akcentusa. Maga nagyon tehetséges, magán segítek. Előttem felhívott három galériát, hogy fogadjanak, de csak a Modern Editionig jutottam, ahol csodák csodája, mindent, ami nálam volt, megvett a galériás, 18 ezer dollárral mentem haza. Elképzelhetetlenül boldog voltam! A gyárban egy óra alatt 2,5 dollárt kerestem. Október volt, egy nagyon hideg, csütörtöki nap.

- Harmincnégy évesen ott állt a siker kapujában.

- Hazamentem, és mint egy megszállott, folytattam a munkát. Egy hét Pennsylvaniában, egyedi grafika, egy hét Cleveland, család. Jött egy telefon, majd megjelent egy nálamnál két évvel idősebb, jóképű, nagyon szimpatikus galériás, Albert Scaglione, aki a New York-i Modern Editionben látta a műveimet. Mindent megvett. Otthagyott 25 ezer dollárt. Én magam sem hittem. Amikor hazaköltöztem, ezt nem is regéltem el senkinek. Éreztem, hogy akik kint voltak nálam, és látták a körülményeimet, ahol a családdal éltünk, az erdő közepén a hatalmas házat – talán azok se hitték el.

- Fáj a szíve érte?

- Nem, Orsika, a feleségem kérdezte valamelyik nap, hogy mennyit gondolok Amerikára. Mondom, nagyon sokat. És fáj a szíved? Mondom, nem, örülök, hogy hazajöttem. Így érzem, nem fáj. Ott 25 ezer dollárért majdnem egy házat lehetett venni. Vagy egy-két fantasztikus autót. Két hét múlva telefonál megint, hogy nem jön el, küldjem, ami van még. Amit csináltam két hét alatt, azért kaptam 18 ezer dollárt. Két hónap múlva újra hívott, menjek személyesen Detroitba, mert egy szerződést szeretne ajánlani, és ezt meg kell beszéljük. Elmentem. Azt mondja nekem, hogy szeretne egy húszéves szerződést ajánlani. Mondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó húszéves szerződést aláírni, legfeljebb egyévest. Egyéves szerződésen ő rengeteg pénzt veszítene, ha belém fekteti és én lelépek, akkor mi van? Írjak alá kettőt. Aláírtam egy kétéves szerződést, havi ötezer dollárra; 15 egyedi grafikát kellett teljesíteni, 100×70-est. Erre itthon ment a szöveg, hogy a Dús eladta a lelkét. Nem érdekelt, ők a Képcsarnoknak festették a képeket, a giccseiket. Ezek kritizáltak engem, hogy én adtam el a lelkem, aki a saját művészetemet csináltam, jó pénzért?

- Inspirálta ez a fajta kötelezettség?

- Nagyon, és igen hasznos is volt, rengeteget tanultam ebből a kényszerből. Az, hogy nekem meg kell csinálnom, ha esik, ha fúj, jót tett – mert alapjában véve lusta természet vagyok. Ment a dolog, megkaptam a havi pénzemet, havonta jöttek a nagy teherautók, hozták a vásznakat, minden kelléket, amire szükségem volt. Csak telefonálnom kellett. Még nem telt le a két év, azt mondja, fölemelné a fizetésemet 20 ezerre, mert neki több munka kell, húsz kép legyen. Megcsináltam. Kétévente, összesen tizenkétszer volt kiállításom a galériájában, Detroitban. Az exkluzív szerződésem szerint a fizetésem fokozatosan nőtt, 30 ezer dollárig. Közben éltem az életemet. Aztán az amerikai csoda után jött az amerikai tragédia. Beteg lettem. Dolgozni nem tudtam. Két hónapig a menedzserem fizetett szó nélkül, de aztán megjelent, és azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, és leszállította a pénzt harmincról húszra. A műfaj, a litográfia az nagyon lényeges volt számára, azt tudta jól eladni aukción. Olcsóbb, mint a festmény, és jobban vették. Egy grafikáról ötven példányt szokás sokszorosítani. Mikor nagy volt a siker, felmentünk 100-150-ig is. Ebbe nem kellett volna belemennem.

- A litográfiát muszáj a művésznek csinálnia, minden példányt?

- Igen.

- Amerikában ki vesz műalkotásokat?

- Rengeteg pénzes ember van ott. Jó barátom volt Dizzy Gillespie (1917-1993), a világ legjobb dzsessztrombitása. Nagy gyűjtőm volt, nekem külön fújta a műteremben. Mikor jobban lettem, nem nagy méretű munkákat, hanem kisebbeket csináltam. Úgy bánt velem a menedzserem, mint a hímes tojással. Hangoztatta is, hogy azért tudta megépíteni az új, nagy galériáját, mert az én minden egyes festményem, litográfiám egy téglával járult hozzá. Ezért külön köszönetet mondott. Együtt repültünk például Concorde-on Vasarelyhez üzleti tárgyalásra Párizsba, hogy legyek a tolmács, mert Vasarely nem beszélt angolul. Vagy Izraelbe, Zubin Mehta koncertjére, az egész zenekarral. Olyan, mint egy álom az egész.

- Betöltötte a nyolcvanat idén júliusban. Hogyan érinti az életkora?

- Soha ilyen jól nem éreztem magamat. Tudok dolgozni, semmi gondom nincs, én csak a művészettörténet számára dolgozom, nem érdekel, hogy vesznek-e, vagy sem. Egyfolytában arról spekulálok, hogy hogyan oldom meg a rengeteg ötletemet, ami bennem van, hogy még ki tudjam adni magamból. Csak olyat szeretek alkotni, ami nem létezik. A művészet az egész máshol kezdődik.

- Ha a művészet nem másolás, akkor teremtés?

-Igen. Én teremtek. Hiszek valamiben, de az nem az Isten. Valami fölsőbbrangú lény Mikor alkotok, akkor sokszor azt mondom magamnak, hogy nem létezik, hogy ezt ember meg tudja csinálni. Olyan jön ki a kezem közül, amit nem lehet létrehozni. Körülnézek és azt mondom, itt van a mennyország. Ennél szebb, jobb dolgot nem tudok elképzelni, mint a földi valóság. Ez a mi mennyországunk, ahol mi élünk. Azt érzem, hogy ezt nem én csinálom, ez létrejön. Létrejön valami, amit nem én hoztam létre. Megállíthatatlan kényszer az alkotásra. Csinálnom kell. A legnehezebb kérdés, hogy mikor van az, amikor az ember leteszi a szerszámot, az ecsetet vagy a vésőt, amikor készen van. Ez a művészet maga. Nem mindig sikerül remekművet alkotni, de én mindig arra törekszem, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.

VISSZAEMLÉKEZŐ MONOLÓG AZ AKKORI POLITIKA IGÉNYEIRŐL

„Nagyon szerettem Zalaegerszeget, Zala megyét, a zalai dombokat. Eszem ágában sem volt elhagyni az országot – disszidálni, ahogy akkor mondták. Képzőművészeti gimnáziumba jártam Pesten, majd a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél lett a mesterem. Végzésemkor megkerestek Zalaegerszegről, felkértek a művészeti élet megszervezésére. Létrehoztam az Egervári Művésztelepet, megszerveztem és vezettem azt a képzőművészeti szakkört, ami hamar híressé vált. Ebből a körből egy év után hat embert vettek fel az iparművészeti vagy képzőművészeti főiskolára, és sokan a mai napig ott alkotnak közülük, Zalában. A kiállításunk nagy siker volt, szép katalógussal – Koplár Lajos volt az, akivel jól szót tudtunk érteni, és mások is voltak, akik bár tanácsi funkcionáriusok voltak, de tisztelték a művészeteket, odafigyeltek arra, amit mondtam, annak ellenére, hogy tudták, nem vagyok kommunista. Amikor azonban útlevelet kértem, mert Olaszországban mindenképpen meg akartam nézni kedvenc festőmet, Giottót, nem kaptam útlevelet. Megmondták világosan – indok nélkül –, hogy én nem mehetek külföldre. Elhatároztam, hogy disszidálni fogok. Nekem életbe vágóan fontos volt, hogy a képzőművészeti életet mozgásba hozzam Zalában, egy bizonyos fokig sikerült is. Aztán észre kellett vennem, hogy semmibe vesznek. Zalaegerszegen, Páterdombon, a műteremlakásban laktam, de állandóan piszkáltak, hogy lépjek már be a pártba. Egy szép nap feljött hozzám négy jelentős funkcionárius azzal, hogy most már ideje belépnem a pártba…”