Frissen Zalából

2021.11.28. 07:00

Igazságot Dianának – Spencer filmkritika

Diana hercegnő a modern történelem egyik legismertebb alakja. Életében is ikonikus személynek számított, tragédiája azonban végképp halhatatlanná tette.

Péter Zsombor

Számos filmben, sorozatban feldolgozták már életét, Pablo Larraín viszont minden eddiginél személyesebb darabot alkotott, s igen egyedi aspektusát ragadta meg Diana világának.

Diana (Kristen Stewart) a szokásos háromnapos családi karácsonyi összejövetelre igyekszik, ám semmi kedve hozzá. Egyedül fiai és a személyzet néhány tagja jelentik számára a társaságot, a királyi család megvető tekintetét messziről kerülné.

A Spencer sokkal mélyebbre ás, mint egy szokványos életrajzi film. Képünkön Kristen Stewart a filmben

Larraín ezt a három napot mutatja be, a Spencer tehát nem életrajzi alkotás. Aki tradicio­nálisabb, földhöz ragadtabb darabot vár, csalódni fog, pedig a mű ereje pont ebben rejlik. Sokkal művészfilmesebb, el­emeltebb, kvázi mesevilágként ábrázolja az eseményeket, de a csillogás egy percre sem veszi át a főszerepet, a rendező kifejezetten komor, nyomasztó, sőt, helyenként pszichothrillerbe, horrorba hajlóan mesél. Ez a fajta elbeszélői stílus furcsának, idegennek hathat, holott rengeteget dob az autentikusságon. Nincsenek konkrét konfliktusok, háttérsztori, így elengedhetetlen, hogy ismerjük az alaptörténetet, hogy a főhős miért szorong ennyire, más esetben úgy tűnhet, hogy egy hisztis hercegnőcskének állítják be Dianát. Larraín célja pont az ellentettje. Nem a valóságot hivatott ábrázolni, hanem hogy a címszereplő miként élte meg ezt a három napot, miért hatott megterhelőnek számára a felszíneskedés, hogyan érezte pórázon tartva, karámba zárva magát. Mindezt úgy lépi meg a direktor, hogy nem démonizálja sem Károlyt (Jack Farthing), sem Erzsébetet (Stella Gonet), szimplán ők másképp reagálnak le problémákat, illetve tartják magukat a tradíciókhoz, etiketthez, még ha azoknak nincs is túl sok értelmük.

Az esetek többségében nem tesz jót egy filmnek, ha egyoldalúan mesél, itt ez teljesen tudatos, a koncepció része, s hatalmas bravúr, hogy remekül működik. Nem arról van szó, hogy minden formában tudunk azonosulni az agonizáló főhőssel, de a látlelet, amit kapunk, tökéletesen feltárja, mit jelentene neki a szabadság, s egyúttal miért fásult bele a nemesi létbe. Egy-egy tekintetben, pillantásban itt több érzelem és indulat van, mint sokszor egy húszsoros monológban, az efféle pazar húzások pedig elérik, hogy a nézőt is elkapja az a bőr alá kúszó, fojtogató érzés, amitől Diana annyira szenved. Az addig mázsás súllyal ránk nehezedő atmoszféra a három nap leteltével tovaszáll, s a zárás megadja a revelációt, még ha csak a maga keserédes módján is.

Kristen Stewartot lehet nem szeretni, de kikezdhetetlen tény, hogy remekül választ szerepeket, mindig meg tud újulni, s most végre felért a csúcsra. Elképesztő, ahogy beleveszik a szerepbe, az akcentusa, kisugárzása, jelenléte mind tökéletes. Nemcsak egy tablót kapunk egy ismert emberről, hanem új rétegeit nyitja meg egy komplex karakternek. Minimum Oscar-jelölést érdemel, de azon se lepődjön meg senki, ha a díjat is megkapja, teljesen megérdemelten.

A Spencerre nem árt felkészülni, s tisztában lenni azzal, hogy kicsit más lesz. Sajátos perspektívából ábrázolt pokoljárás és egyben igazságszolgáltatás a hercegnőnek. Helyenként fullasztó, nyomasztó élmény, máskor felemelő, számos emlékezetes jelenettel, úgymint a játék a gyerekekkel, a bizarr vacsora vagy a gyönyörű táncos szegmens. Larraín a Jackie-vel bizonyította, hogy remekül megy neki ez a stílus, a Spencerben pedig tovább fejlődött, arról nem is beszélve, hogy olyan oldalát mutatta meg Diana hercegnőnek, amit eddig nem nagyon láthattunk.

Ezek is érdekelhetik