Stephan Lupino műveiből nyílt kiállítás a Lendvai Galéria és Múzeumban

Lupino kiállítása a Galéria és Múzeum első nagyobb szabású programja a koronavírus-járvány kitörése óta. A lendvai vár termeiben az elmúlt években számos világhírű képzőművész – köztük Rembrandt, Goya, Picasso, Salvador Dali, Joan Miró, Alfons Mucha vagy éppen a magyar származású Vasarely – műveit tekinthette meg a közönség. Stephan Lupino tárlata nemcsak annyiban tér el az előzőektől, hogy nem festményeket és grafikákat tár a látogatók elé, hanem abban is, hogy jelenleg is alkotói tevékenységet folytató, aktív művész mutatkozhat be.

Stephan Lupino nemzetközi hírnevét elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban, azon belül is New Yorkban eltöltött több mint húszéves munkásságának köszönheti. A horvát fotós olyan ismert magazinoknak dolgozott, mint a Vogue, a Photo, a Zoom, a Stern, az Europeo vagy a Playboy. Eközben betekintést nyerhetett a művészvilág rejtelmeibe. Számos előadóról készíthetett portrét, emellett olyan kulisszák mögötti, az érzelmeket kendőzetlen őszinteséggel bemutató fotókkal is jelentkezett, amilyeneket korábban sosem láthatott a közönség. A fotós 1990-ben tért vissza Horvátországba, Varasdon telepedett le. A fotózással továbbra sem hagyott fel – többek között a világhírű 2Cellos zenekar számára készített képeket –, ám az utóbbi egy évtizedben a festészete és szobrászata került előtérbe. Utóbbiban ugyancsak sikerült egy koncepciós és esztétikai kifejezési nyelvet kifejlesztenie. A lendvai kiállítás kurátora, Pisnjak Atilla művészettörténész, a Lendvai Galéria és Múzeum munkatársa ennek kapcsán úgy fogalmazott: már az első szobrai is sejtették, hogy Lupino sokat merít a fényképekből, ami a leginkább a test valamilyen definiálatlan kontextus­ban történő ábrázolásában, valamint a mozgalmas testhelyzetben megjelenő motívumokban mutatkozik meg. Alkotásaiban egyfajta új dekorativitás is megjelenik, ezek nagyobb mértékben a képeire, kisebb mértékben pedig a szobraira jellemzők. Ez a dekorativitás a gazdagon díszített felületben mutatkozik meg, s teljesen ellentmond annak a stílusnak, művészi szemléletmódnak, ami a fényképeit jellemezte. Lupino fotóit ugyanis a fény-árnyék játéka teszi beazonosíthatóvá.

– Stephan Lupino a nyolcvanas években vált ismertté, amikor megörökítette New York vadító éjszakai életét és számos hírességet – mondta a Lendván látható tárlat kapcsán Pisnjak Atilla. – Alapelve, amit munkája során végig betartott, hogy nem tett különbséget a hírességek és a mindennapi emberek között. Elnyerte a bizalmukat, így tevékenysége egyre elfogadottabbá vált a művészvilágban, s a magazinokban közölt fotói miatt az átlagpolgárok számára is hamar ismertté vált a neve. Szakmai sikereivel párhuzamosan képeinek, stílusának általános felismerhetősége is nőtt. Sikerének receptjét abban kereshetjük, hogy közelebb hozta az emberekhez azt, ami addig rejtett volt a szemeik előtt: felvételein az ismert művészek mellett megjelentek a különböző szubkultúrák tagjai, de mindenkit lefotózott, akit valami okból érdekesnek, izgalmasnak talált. Ha lencsevégre kapta, bárki híressé válhatott, hiszen Lupino a különlegességet kereste modelljeiben.

Pisnjak Atilla szerint a horvát művész témaválasztásán túl a folyamatos keresés és kutatás révén a művészi fejlődésével is újra és újra meglepetést tudott okozni. Törekedett arra, hogy egyéni, csak rá jellemző technikai, kompozíciós és stílusbeli megoldásokat találjon.

Továbbfejlesztette a fény és árnyék kontrasztjainak kiegyensúlyozott játékát, ezt a szakmában chiaroscurónak nevezett technikát a portréfotóknál, valamint az aktoknál is előszeretettel alkalmazta. Elsősorban az utóbbiak terén sikerült különleges dinamikát kialakítania a fény és árnyék között, amivel még inkább hangsúlyozta a kompozíció térbeliségét. Egyidejűleg elkezdődött a képek redukciója is: fotóin a háttér semlegessé vált, modelljeit nem környezetben fényképezte, hanem egyfajta időtlen térben örökítette meg.

– Lupino saját művészetét a lupinizmus szóval jelöli – magyarázta tovább a művészettörténész. – A lupinizmust inkább Lupino meggyőződéseként, filozófiájaként s nem utolsósorban a művész mindennapjaiban megnyilvánuló belső énjeként magyarázzuk, mintsem stílusként. Ilyeténképpen a művész személyiségével párhuzamosan organikusan fejlődik. Mondhatnánk, hogy valamiféle energia vagy metafizikai erő hajtja Lupinót az életében és a művészi alkotásai­ban. Valamilyen veleszületett vágy, egy sajátos ösztön, hogy folyamatosan alkosson, kifejezze és megvalósítsa önmagát.

Pisnjak Atilla szerint a horvát művészt ez az energia vezette a fotográfiától a többi technikáig, illetve ez tette lehetővé, hogy a szobraiban kifejezze a műalkotás anyagiságát. Elmondása szerint Lupino művészete kapcsán az őszinteség pillanatáról beszélhetünk, hiszen ahogy a fotóival igyekezett megörökíteni az adott, megismételhetetlen momentumot, úgy a szobrászatával is arra törekszik, hogy ezen metafizikai erő segítségével olyan tárgyat hozzon létre, amely az alkotó belső igazságát hordozza magában.