Foszló emlékek – Az apa filmkritika

Talán legismertebb műve Az apa című darab, amelyet most egész estés nagyjátékfilmmé duzzasztott, hogy rendezőként is bemutatkozhasson.

Anthony (Anthony Hopkins) demenciában szenved, lánya, Anne (Olivia Colman) igyekszik gondoskodni róla, de úgy véli, muszáj lenne egy gondozót hívni segítségül. A férfi szentül hiszi, hogy képes ellátni magát, ám a tünetei nem erről árulkodnak.

A színház teljesen más műfaj, mint a mozi, s nem is mindig sül el jól, ha egy színdarabot film­ként adaptálnak. Jó példa erre a Macskák vagy akár a Ma Rai­ney: A blues nagyasszonya. Ez utóbbi, bár sokak szerint működött, számomra nagyon sterilnek és színpadiasnak érződött. Fennáll azonban a másik véglet is, amikor egy drámaíró átnyargal a mozgóképek világába, és valami csodás dolognak lehetünk a részesei. Ez tökéletesen igaz Martin McDonagh-re, akinek többek közt az Erőszakikat és a Három óriásplakát Ebbing határában-t köszönhetjük.

Florian Zeller és debütáló alkotása szerencsére ez utóbbi kategóriába esik. Az időskori viszontagságokról nem könnyű hiteles látleletet készíteni, noha a közelmúltban voltak remek próbálkozások, elég a Relic című horrorra gondolni, mely szintén a demenciát mutatta be, rémisztő köntösben. Az apa a szinopszis alapján egy szimpla öreguras alkotásnak tűnik az elmúlásról, ám ennél jóval mélyebbre ás, ráadásul abszolút modern eszközökkel meséli el a történetet. Zeller, bár nagy hangsúlyt helyez a rengeteg áldozatot hozó Anne-re, így játszi könnyedséggel válunk empatikussá felé, a fókusz mégis végig Anthonyn van. A demencia esetében nem ritka, hogy valaki a szeretteit sem ismeri már fel. Zeller ezt úgy ábrázolja, hogy kvázi más színésznővel játszatja el Anne-t bizonyos jelenetekben.

A tanácstalan öregember kezdetben valamiféle összeesküvést szimatol a levegőben, mely a maga módján komikus jeleneteket eredményez, de fokozatosan hervad le az arcunkról a mosoly, ahogy haladunk előre a cselekményben. A rendező frappánsan használja az időt, belehelyezi a nézőt Anthony fejébe, s teljesen összezavarja. Ez a fajta narratíva thrillerekben szokott a legjobban működni, de itt is feldobja a történetet. A már említett humorosabb pillanatok mellett a feszültség és a nyomasztás sem áll távol a filmtől, melyet egy végtelenül emberi drámára húztak fel. A bő másfél órás játék­idő helyenként repetitívnek hathat, de ezt egyrészt megkívánja a sztori, másrészt tele van emlékezetes jelenetekkel Zeller műve. Amikor Anthony az új ápolónak előadja a kedélyes táncost, majd hirtelen átmegy zsémbes és acsarkodó agresszorba, az félelmetes, de említhetném a vágás nélküli szívszaggató finálét, mely érzelmi úthengerként gázol át rajtunk.

Tény, hogy Anthony Hopkins korunk egyik legnagyobb színésze, de az elmúlt években számos alibiszerepet vállalt. Most újfent bizonyította, hogy 83 évesen is elképesztő, mire képes. Nem fogom sajnálni, ha Chadwick Bose­man megkapja a posztumusz Oscar-díjat, de az év férfi alakítása nálam Hopkinsé. Olivia Colmannek kevesebb lehetőség jut a tündöklésre, de minden mozzanata hiteles és átélhető. Méltó partner és jogos Oscar-jelölés.

Zeller első nagyjátékfilmjével bizonyította, hogy helye van a palettán. Egy klasszikus drámai történetet mesél el friss és modern formában. Zavarba ejtő, ugyanakkor kreatív képi megoldások mellett az agyunkba is beférkőzik, elbizonytalanít, majd összetör. Személyes, sőt intim téma, cseppet sem kellemes élmény így látni valakit, de sajnos nemritkán ez is az élet része.