Léder Anita hosszú éveken át tartó oktató-nevelő munkáját ismerték el Zalaegerszegen

Léder Anita, az andráshidai művelődési ház vezetője a magyar kultúra napja alkalmából kitüntetést kapott a közművelődés terén kifejtett több évtizedes tevékenységéért.

– Mindig szerettem a kétkezi elfoglaltságokat, rajzoltam, barkácsoltam, első próbálkozásaim egyike most is látszik, mert szekercével ezt majdnem levágtam – emeli fel bal mutatóujját mosolyogva, amikor a kezdetekről kérdeztem. – Falusi gyerek voltam, Lispeszentadorjánon éltünk, és másodikosként autót akartam készíteni, kukoricatusá­ból vágtam volna hozzá a ke­rekeket, de túl kemény volt – magyarázza. – A nagyapám mindenhez értő ember volt, még a házát is ő építette, ajtót, ablakot gyártott. Talán tőle örököltem az érdeklődésemet, neki köszönhetem, hogy sokféle eszköz, játék készítését elleshettem mellette. Ez később visszaköszönt, amikor kézművességet tanultam, mert népi játék és kismesterségek szakoktatója végzettséget szereztem, csipkekészítő vagyok. Vizsgamunkaként kézi sodrású lenfonalból kellett csipkét verni. Akkor nagyon sajnáltam, hogy a nagymama rokkája nem maradt meg, hasznát vettem volna – mosolyodik el.

– Zalaegerszegre 1975-ben költöztünk be, a Kertvárosba és a Kiliánba, a mostani Liszt-iskolába vettek fel. Szerintem véletlenül a zenei tagozatra, ami aztán a későbbi életemre meghatározónak bizonyult, mert ez jelentette az első lépésemet a kultúra felé. Büki Gyuláné, Adél néni kórusába kerültem, rendszeresen mentünk fellépni. Ez folytatódott a Zrínyi-gimnáziumban is, rengeteg örömet szerzett a zene, aminek alapvető fontosságú élménynek kellene lennie mindenki számára.

Feltűnő nyúlánksága miatt már az általános iskolában a sport felé próbálták terelni, de inkább a rajzot választotta. A Borbás György tanár úr vezette szakkör olyan indíttatást adott neki, hogy elhatározta, rajztanár lesz, de nem vették fel, ezért munkát keresett gyerekek közelében. Képesítés nélküli óvónő volt Sárhidán, aztán napközis tanár lett Teskándon, ami akkor az andráshidai iskolához tartozott.

– Összevont négy osztály diákjait kellett lekötnöm, ekkor találtam ki, hogy aki hamar végez a házival, az megkapja a tanári kellékeket, krétát, mágneseket, szegeket, csavarokat. A gyerekek mindenfélét építettek belőlük, azzal játszottak, lenyűgöző fantáziával. Ezt később jól hasznosítottam az Apáczaiba kerülve, ami 1986-ban történt. Oda is napközis nevelőnek hívtak. Azóta is ez a munkahelyem, bár volt olyan év, amikor négyszer változott az intézmény neve, és most a Keresztury VMK-hoz tartozunk – teszi hozzá. – Csodálatos hely az Apáczai, együtt volt óvoda, iskola, gimnázium, sport és közművelődés, ott ismertem meg Kelemen Gyulát, Andris Csillát, a népművelőket, és kezdtem apránként nekik besegíteni. Részt vettem a szervezésben, a kézműves-foglalkozásokon, rám maradt a dekoratőri munka is. Ennek is köszönhető, hogy aztán szervezői állást kaptam, még a mozit is én vezettem, mert sokáig voltak nálunk előadások hetente kétszer, telt házak előtt. Előfordult, hogy az Adyval egy napon félórás eltéréssel ugyanazt vetítettük, és tekercsenként kellett rohangászni, ez számomra izgalmasabb volt talán még a filmnél is – idézi fel.

A „mindenesség” természetes velejárója volt, hogy szakmákat kezdett gyűjteni.

– Különféle tanfolyamokat szerveztünk, és ezeket lehetőség szerint én is elvégeztem. Elsőként a szövést sajátítottam el, a textilművesség a mai napig a kedvenc területem. Aztán következett a népi szövés, gyapjúszövés, patchwork, virágkötészet, csipkekészítés, a lakberendezés, ami tulajdonképpen az összeset magában foglalja – sorolja.

Ennek ellenére nem hagyta el a népművelői pályát, és szinte csak véletlenül derül ki, hogy közben elvégezte az andragógia szakot, a felnőttképzést a pécsi egyetemen.

A munkája néhány éve Andráshidához köti. A perem­kerületi művelődési házak össze­vonásakor testálták rá a feladatot. Néhány éve kapott irodát az Öveges-iskolában.

– Óriási szeretettel fogadtak, s komoly kulturális igényekkel, elvárásokkal, no meg rengeteg ötlettel, tenni akarással. Itt más, mint egy lakótelepen, kicsit falusias, de sokkal bensőségesebb, családiasabb a légkör. Összetartó a közösség, népdalkórus, borbarát kör, gazdasszonyklub, örömtánc- és néptánckör működik. Szerencsés helyzetben vagyok, mert szinte nem is kellett a programokat kitalálni, annyi kezdeményezés indult tőlük, nekem csak a szervezésben kell segédkeznem, meg a csoportok menedzselésében.

Könyvbemutatók, meg­emléke­zések, az ünnepekre műsorok, mindig van tennivaló. Igaz, a járvány miatt ezek most nem sok

fel­adatot adnak, ezért a régi óvodából lett közösségi ház működtetése és a százéves épület felújításának megszervezése köti le az energiámat, mert itt kapott helyet négy civil szervezet is – magyarázza. – Tavaly március elejéig négy nagy rendezvényünk volt, utána pedig próbáltuk kisebb létszámban a csoportokat aktívan tartani, a megemlékezéseket is megrendeztük, de már komolyan érződik, hogy az emberi kapcsolatok megkoptak. Ez minden korosztályra elmondható, ezért ki kell találni, miként lehet kompenzálni a bezárkózás miat­ti hatásokat, és akár az online teret is felhasználva újraépíteni a közösségeket. Erre már vannak kezdeményezések, ezeket kell továbbépíteni, úgy látom, a következő hetek, hónapok legfontosabb feladata ez lesz számomra – mondja végezetül.