Egy legenda végzete? Terminátor: Sötét végzet filmkritika

A jó hír, hogy ezt a kész mű megcáfolta, de korai lenne még pezsgőt bontani.

A reklámkampány attól volt hangos, hogy visszatér az eredeti Sarah Connor Linda Hamilton képében, valamint Edward Furlong John Connorját is viszontláthatjuk. A kerettörténet azonban nem tűnt többnek az elcsépelt formulánál. Adott a minden eddiginél modernebb gyilkos robot, illetve egy ember-kiborg hibrid védelmező. A hős célja biztonságban tudni egy rejtélyes lányt, akinek kulcsszerepe lesz a jövőben. Ez a sztori már önmagában is unalmas, mi több, bosszantó, hogy ebből a fantáziadús univerzumból rendre csak ennyit tudnak kihozni.

Ehhez képest az első néhány perc kifejezetten bátor és érdekes koncepciót sejtetett. Megléptek egy olyan csavart, amely alapjaiban határozta meg a Terminátor világát, így alaposan felbolygatták az állóvizet. Más kérdés, hogy ezzel a fordulattal végül semmit nem kezdtek, mi több, az egész egy időparadoxon, bárminemű magyarázat nélkül. Akár úgy is össze lehetne foglalni a forgatókönyvet, hogy fogták a második részt, a Skynetet átírták Legionre, John szintén fazonigazításon esett át, nem jó értelemben, és megszületett a Sötét végzet.

Természetesen megvannak a változtatások, újdonság a hibrid, valamint a Rev-9-es robot, de a szinopszis túlontúl is ismerős. A megmentendő lány, Dani (Natalia Reyes) mellőz minden karizmát, antipatikus, így semmi okunk nincs izgulni érte, holott a film effektíve egy két órán át zajló menekülés. Ebből fakadóan az intenzitásra szerencsére nem lehet panasz. Az első 20-25 perc eszeveszett tempóban pörög. A szokásos időutazós felvezetés után olyan akciószekvenciának lehetünk tanúi, hogy levegőt venni sincs időnk. A Sötét végzet hemzseg a puskaporos, adrenalinpumpáló zúzásoktól, melyek többnyire működnek, még akkor is, ha hírből sem ismerik a logikát és a fizikát. Noha az utolsó harmadra monotonná és repetitívvé válik az elna­gyolt kaszabolás, kétségtelenül profin kivitelezett szegmenseket látunk. Tim Miller láthatóan mindent beleadott, és igyekezett maradandót alkotni, művét mégis a nosztalgia, illetve a régi motorosok mentik meg. Nem dobálózik lépten-nyomon fan service elemekkel, ami becsülendő, ám kár lenne tagadni, hogy Linda Hamilton és Arnold Schwarzenegger úgy kell ide, mint egy falat kenyér. Kettejükhöz fűződnek a leghumorosabb és a legérzelmesebb részek. Hiá­ba megkérdőjelezhető az öreg T-800-as létjogosultsága, egyszerűen élmény nézni a klasszikus Terminátort, ahogy még mindig képes ellátni bárki baját.

A Sötét végzet az év egyik legrapszodikusabb mozija. Logikáját ízekre lehet szedni, eredetisége kimerül néhány apróbb újításban, ráadásul a kétórás játékidő sokkal többnek érződik, mint amennyi valójában. Mégis majdnem minden rossz pontra jut egy jó, olykor pazarul működik, magába szippant a hangulata, világa. A Genisysnél kétségtelenül jobb lett, de hogy ez a legjobb Terminátor-produkció Az ítélet napja óta, az erősen kérdéses. A franchise tagjaként még mindig kevés, modern akciófilmként azonban korrekt darab. Azt már embere válogatja, hogy ez elég-e a sikerhez.