Ilyen volt a Zrínyi 1566 az egerszegi színpadon

Hálás vállalkozás ismert történelmi témát választani színházi előadás számára, erre érzett rá határozott és hosszú távú elképzelésekkel Moravetz Levente színművész-rendező, aki évadról évadra állandó vendégművésze a Hevesi Sándor Színháznak.

A széria (Rákóczi, Dobó István, Hunyadi János, 1956) darabja tizenegy éve a Zrínyi 1566, amelyet a szigetvári vár falai közé írt, tervezett, a kőszínházakban is bizonyít, Eger után ezekben a hetekben Zala­egerszegen. A rockmusicalt maga a rendező jegyzi, zenész alkotótársa Balásy Szabolcs, Horváth Krisztián és Papp Zoltán. A zenés darab erőssége kétségkívül a fülbemászó dalok füzére, amelyek különböző ünnepi események önálló betétjeként is megállják a helyüket, egyikből (Ha van közös akarat) lassan afféle himnusz lesz.

A magyar történelem szóban forgó fejezetét, Zrínyi Miklós szigetvári várvédelmének tragikus kimenetelét elvileg jól ismerjük, noha elég sok a homályos pont. E források tanulmányozása után ezeket a vakfoltokat az író-rendező a képzelet erejével pótolta ki. Nem tudjuk, Zrínyinek volt-e információja arról, hogy az ostrom ideje alatt meghalt a török szultán, sem azt, hogy volt-e a környezetében magyar származású átállt török janicsár, sem azt, hogy a várban élő nők sorsa mi lett, sem azt, hogy az osztrák kamarillapolitika ármánya sodorta-e végveszélybe a horvát-magyar grófot. Ezeken a pontokon Moravetz Levente olvasatával ismerkedhetünk meg. Szerinte Szulejmán nem ülhet egész nap egy székben mozdulatlanul, tehát sejthette, a török sereggel elhitetik, él a vezérük. E változat alapján a magyar katonák maguk gondoskodtak arról, hogy magyar nő élve ne kerüljön török kézre. (A halálba segítést hallván hangzik el török szájból: barbárok…) A Habsburg-udvar (Besenczi Árpád játssza az ármányt szövő Salm grófot) igencsak ludas abban, hogy Szigetvárat és Zrínyit veszejtette el a hatalmas török sereg, a gyerekkorában elrabolt, törökké nevelt férfi (Urházy Gábor László kitűnően énekli) pedig nem véletlenül dalolja szívszaggatóan: „magyar vagyok”.

Míg mindennek a logikáján morfondírozunk, addig is élvezhetjük a zalaegerszegi társulat odaadó játékát. Először is Sasvári Sándor hangját, aki címszereplőként pazar kosztümökben (jelmeztervező Molnár Gabriella), áradó baritonjával ajándékoz meg. A várbeliek közül Bot Gábor (Cserenkó Ferencet alakítja, aki később lejegyezte a szigetvári kirohanás krónikáját) énekhangja csatlakozik fel a vendégművészéhez, de visszafogott játéka is elegáns. A magyar hadnagyok (Szakály Aurél, Hertelendy Attila, Ticz András) a bugrisabb fajtát mutatják be, a Wellmann György alakította azonban odaadó embere a grófnak. Szép naiv gondolat a magyar és horvát urak összebékítési jelenete, amit Nádasdy özvegye (Jurina Beáta) szeretne tető alá hozni. Bájos karéja a grófi várnépnek az asszonyok-lányok csoportja, Kováts Dóra, Kovács Ágnes ragyog ki közülük. Zrínyi szakácsnője, bizalmasa Ecsedi Erzsébet alakításában okosabb a legtöbb férfinél. És ott van Debrei Zsuzsanna légies, belenyugvó feleségként. Mihály Péter magyar, Bellus Attila török megfelelője a tisztes katonaalaknak.

A színpad szélén végig külön életet él a török nagyvezér és háremhölgye. Farkas Ignác és Magyar Cecília érzékien követi le a történetet, a bölcsnek, de egyben fegyelmezett katonának mutatkozó férfi szimpatizál Zrínyivel, sajnálata túlmegy a méltó ellenfél kötelező tiszteletén. A lány reszkető belső zokogása ad érzékeny keretet a középen elhulló lányok sorsának.

A játékot fenyegetésbe torkolló állandó csábítás veszi körül. A halál szimbolikus alakja Mikita Zsuzsanna Lilla testében kel életre, ha szabad képzavarral élni. Működőképes szcenikai ötlet, hiszen a férfi-női viszonyrendszert is jelképezi.