Csány Lászlót a vértanúk sorába emelte a halála

1848 áprilisától a nyugat-dunántúli parasztmozgalmakat és zsidóellenes zavargásokat kellett megfékeznie kormánybiztosként, júniustól pedig mint teljhatalmú királyi biztos a délnyugati országhatár, a Dráva-vonal védelmét szervezte. 1848 szeptemberétől 1849 januárjáig ő volt a magyar fősereg kormánybiztosa, majd 1849 januárjának elején a főváros kiürítését, valamint a kormány és a parlament Debrecenbe költözését irányította. Január közepétől április végéig Erdély teljhatalmú kormánybiztosa, első számú polgári vezetője volt, azután pedig a Szemre-kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztere lett.

Az augusztus 13-ai fegyverletételt követően Világosnál esett orosz fogságba. A szabadságharc leverése után, 60 évesen, magányosan és betegeskedve nem látta többé értelmét az életének. „Meg akarom mutatni honfitársaimnak, hogyan kell egy magyarnak meghalnia a hazáért” – mondta barátainak, amikor Komáromba akarták menekíteni. Az oroszok a többi katonával és polgári személlyel együtt augusztus végén adták át a császári hadseregnek, azok pedig rövidesen a fővárosba szállították. Szeptember 17-étől őt is Pesten, a hírhedt Újépületben tartották fogva.

Csány a pesti fogság idején keserű számvetést készített: „engem a tényezők közé helyeze a sors. Teljes igyekezettel törekedtem hivatásomnak megfelelni, de igyekezetem nem sikerült, hajótörést szenvedett minden tervem a könnyen hívők optimizmusán és a gonoszok gazságán. Többször csalatkozám a lefolyt 16 hónapok alatt, mint egész életem hosszú évein át; természetes, mert ezek a havak voltak azok, melyekben a tiszta hazafiság és az önzés világosan megmutatkozhatott; mily boldogító öntudat, hogy én csalatkoztam, és nem csaltam, nem, soha.”

Csány Lászlót Pesten, szeptember 26-án, felségárulás vádjával állították hadbíróság elé. „Bűnlistája” hosszú volt: 1848 nyarán és őszén királyi biztosként akadályozta meg a drávai hadtest felbomlását, eltávolíttatva az ellenséges érzelmű tiszteket, októberben kormánybiztosként agitált az osztrák határ átlépése mellett, november-decemberben pedig a feldunai hadsereg újjászervezésében játszott Görgeiével egyenértékű szerepet. 1849. január végétől május elejéig erdélyi teljhatalmú országos biztosként Bem katonai sikereinek egyik kovácsa volt, majd a Szemere-kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztereként a hadiszállításokat és a védelmi építkezéseket irányította. 1849 nyarán Zala megyében választották ország­gyűlési képviselővé, és fel is szólalt a képviselőházban. 1849 őszén e tisztségek bármelyike – leszámítva a képviselőséget – elegendő volt a halálos ítélethez.

Csány a haditörvényszék előtt is hű maradt elveihez, minden tettéért vállalta a felelősséget. Pere mindössze néhány óráig tartott. A szeptember 27-én meghozott és október 9-én kihirdetett halálos ítéletét azzal indokolták, hogy a forradalmi kormány által ráruházott hatalmánál fogva minden eszközzel a forradalom győzelmét igyekezett elősegíteni. Ennek érdekében önálló határozatokat hozott, és azokat végre is hajtotta. Arra törekedett, hogy a trónt megdöntse és Magyarországot elszakítsa Ausztriától. Mindezen vádak alapján felségárulásért kötél általi halálra és vagyonelkobzásra ítélték. Csány a kivégzése előtt megrendítő búcsúlevelet írt a gyámfiának, Schmidegg Kálmánnak: „megszökhettem volna, úgy, mint a többi miniszterek, de én a szökést, éppen úgy, mint az öngyilkosságot, gyávaságnak tartom; ha használni nem bírtam hazám ügyének, annak tudok mártírja lenni!”

Batthyány Lajos miniszterelnök mellett Csány László volt a szabadságharc legmagasabb rangú polgári vezetője, akit a császáriak halálra ítéltek. Ítéletét Jeszenák János báróéval egy időben, 1849. október 10-én reggel 6 órakor, a pesti Újépület melletti fapiacon hajtották végre. Amikor először Jeszenákot vezették az akasztófához, Csány hidegvérrel nézte társa kivégzését. A kirendelt tábori pap kímélni akarván, így szólt hozzá: „Öregúr! Ne nézze, forduljon el!” Mire Csány állítólag így felelt: „No, hát miért ne nézném? Hiszen, hozzá kell szoknom!” Csány a szemtanúk szerint „bámulandó hidegvérrel” lépett az akasztófa alá. Még szólni akart az egybegyűltekhez, ám hangját a dobpergés elnyomta. Degré Alajos visszaemlékezése szerint megcsókolta a hóhérkötelet, és ezek voltak az utolsó szavai: „Hazámért ezt is szívesen!”

Kortársai szinte kivétel nélkül a szabadságharc egyik legrokonszenvesebb, legönzetlenebb, legtisztább és legkimagaslóbb jellemű személyiségeként tisztelték és gyászolták. „Csányi László útlevél és elegendő pénz birtokában száműzhette volna magát, hogy megmenthesse életét – írta róla Pálffy János. – Ő nem tette. Ő tudta, hogy minden nagy és szent ügynek vértanúkra van szüksége, s ő érezte, mint isteni kijelentést lelkében, hogy hivatva van a többi vértanúkkal együtt megváltani tiszta és erényes életével nemzete jövőjét”.