2019.07.16. 17:30
Találkozás a pókaszepetki Őszirózsa Dal- és Színjátszó Kör tagjaival
Nem fog rajtuk az idő, s ehhez meg is van a biztos recept: közösség, jókedv, sikerélmény, bátorság és humor.
Ha énekelni, játszani lehet, elmúlik minden nyavalya. A pókaszepetki színjátszók és a díjaik az asztalon
Forrás: Zalai Hírlap
Fotó: Pezzetta Umberto
A pókaszepetki Őszirózsa Dal- és Színjátszó Kör próbájára voltunk hivatalosak a múlt héten. A helybéliek és a környéken élők már láthatták is a „munkafolyamat” végeredményét, hiszen a hét végi falunapon mutatták be a legújabb színdarabjukat, amely ezúttal az óvodások világába vezette a közönséget.
A javarészt nyugdíjas hölgyekből álló csapat vezetője, az előadások szerzője, összeállítója Tóthné Polgár Éva óvodapedagógus.
– Ebben a formában 2014 óta működik a körünk, előtte 2007-től az itteni nyugdíjasklub tagjainak szervezett programok hívták életre az együttesünket – idézi a kezdeteket Éva, aki az első találkozásoktól kezdve ügyel arra, hogy a létrehozott produkció egyaránt élvezetes legyen azoknak, akik előadják és azoknak is, akik a nézői egy-egy műsornak. Hiszen ez az igazán működőképes, nem csak az amatőrök világában. – Hamar rájöttem arra, hogy a dalok, a zene hozza közel az embereket, mivel minden rendezvény közös énekléssel végződött. A győri, nyugdíjaskluboknak szóló, országos Ki mit tud?-on mint népdalkör indultunk, több mint ötven csapat közül, kezdőként, ismeretlenként azonnal második helyezést értünk el.
A siker kötelez: 2008 óta minden évben jelen vannak a szóban forgó országos megmérettetésen, tizenhárom alkalomból tizenegyszer kaptak helyezést, köztük rengeteg első helyezéssel.
– Vannak olyan zsűritagok, köztük a mentősök szóvivője, Győrfi Pál, akiknek mi vagyunk a kedvencei, a rádiós Süveges Gergő pedig egyszer úgy értékelt bennünket, hogy majdnem profik vagyunk, Kokas Éva szerint meg az Isten is a színpadra teremtett bennünket – vetik közbe a vezetőjüket figyelmesen hallgató tagok.
– A műsorainkat ezek után mindig megmutattuk a községnek, sőt a környező településeknek. Falunapokon szerepelünk, sok helyre hívnak bennünket, a kistérségi találkozók sem múlnak el nélkülünk. Népdalokkal, műdalokkal, operettslágerekkel mutatkoztunk be. Öt éve úgy éreztük, frissíteni kell, hiszen az már nem olyan élvezetes, ha egy falunapon 15-20 dalkör énekel. Így született meg 2014-ben az a vidám jelenet, ami új fejezetet hozott az életünkbe – avatott a folytatásba Éva, hozzátéve, ezzel indultak a harkányi országos, szintén Ki mit tud? rendszerű vetélkedőn, s kiemelt arany minősítést kaptak. – A vidéki életről szóló, A pókaszepetki öregasszonyok címet viselő tréfás műsor volt, melyben népszerű dalok dallamára írt szöveges énekek is szerepeltek. Kendők, otthonkák adták a jelmezeket.
Még abban az évben 28 helyen léptek fel a darabbal. Nem volt megállás, a közönség kiköveteli az újabb színjátékokat, a hatodiknál tartanak.
Az idősebbek életéből vett mókás történetek, a civódások, a zsörtölődések, a zsémbelések bemutatása során bizony könnyen lehet, hogy akad, aki magára ismer, de az asszonyok vállalják. Az önirónia biztos pont a produkciókban. A bátorság, amellyel a színpadra állnak, több mint tiszteletre méltó, s attól sem félnek, hogy saját magukat is a vidám sztorik alanyaivá tegyék. Amivel elérik, hogy mindig jókedvűek, nem otthonülők, a szövegtanulás ébren tartja a szellemi kvalitásokat, a barátságos bolondozás az együvé tartozást.
Pedig amúgy sem tétlenek: segítik a gyerekeket, unokákat, kertet művelnek, kézimunkáznak, keresztrejtvényt fejtenek, és a televíziós sorozatokban is naprakészek.
Hiányoznak-e a férfiak? Jó lenne, ha csatlakoznának, de megbékéltek vele, hogy az erősebb nem nehezen mozdítható, inkább a közönség soraiban foglalnak helyet. Apropó, mit szólnak a családtagok?
– Néha meglepődnek, de örülnek, tetszik nekik, mi meg élvezzük, hogy mosolyt csalhatunk az emberek arcára – mondja a többiek nevében is Göncz Józsefné.
– Én nem gondoltam, hogy idősebb korban is képesek lehetünk olyasmire, ami másoknak is tetszik – teszi hozzá Beczők Istvánné. – Nincs már lámpalázunk, csak néha a szövegtanulás lassabb, mert annyit nevetünk.
– A kikapcsolódás, feltöltődés mindent megér, az élethelyzetem miatt szükségem van rá – mondja Korpics Józsefné
– Az én szüleim pedagógusok voltak itt, ők is szerveztek annak idején színjátszó csoportot, jó, hogy ismét működik – teszi hozzá Kovács Ferencné.
– Nagyon jó az új darabunk is, a jelmezeket, kellékeket pedig otthon gyűjtöttük – csatlakoznak sorban a többiek. Álljon itt a névsor: Hemela Istvánné, Sabján Anna, Szűcs Jánosné, Beczők Istvánné, Korpics Józsefné, Nagy Istvánné, Gergály Józsefné, Kovács Ferencné, Farkas Józsefné, Benkő Imréné. A legidősebb tag 77, a legfiatalabb 63 éves.
Akiknek e sorok írója hiába állította fel azt a szabályt a beszélgetés során, hogy nem mondhatják ugyanazt, amit az előttük szóló, mindannyian leszögezték, nagyon szeretnek a színjátszó körbe járni. Kellemes a társaság, emberi a közösség. Ahol nemcsak betanulják az Éva által írt szöveget, de közösen alakítják a forgatókönyvet, illesztik bele az ötleteket. A versenyeken sokaknak megtetszenek pókaszepetki a jelenetek, elkérnék, játszanák. Egyelőre nem szeretnék átadni, de az ellen nem tudnak védekezni, ha valahol videofelvétel készül róluk.
A csoportot a pókaszepetki önkormányzat anyagi segítsége kíséri, de a Nők Pókaszepetkért Egyesületre is számíthatnak. Így együtt utazhattak például Velencébe.