Az esszenciát, az emberit kereste Japánban a két festőnő

Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet festőnők Japánban készült alkotásait mutatja be a nagykanizsai Magyar Plakát Házban minap megnyílt Cseresznyevirágzás című kiállítás.

- Sass Brunner Erzsébet éppen 130 évvel ezelőtt, 1889-ben született, ezért kerül sor most erre a tárlatra a szülővárosában, Nagykanizsán – tudtuk meg Tugya Beátától, a kiállítás kurátorától, a Thúry György Múzeum történész-muzeológusától. – Így szerettünk volna megemlékezni az életművéről, ezért a kiállított 70 képnek a nagyobb része hozzá köthető. A tárlaton korabeli fotónagyításokkal is igyekeztünk bemutatni, illetve közelebb vinni az érdeklődőkhöz azt az időszakot, amit anya és lánya Japánban töltött.

Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet 1929-ben Olaszországon, illetve Észak-Afrikán keresztül vándorolt ki Indiába Rabindranath Tagore meghívására. Közel hat éves tartózkodás után, 1935-ben indultak tovább Japánba, majd az Egyesült Államokba, aztán Angliába. 1938-ban rövid időt töltöttek újra Magyarországon, ezt követően pedig ismét India következett – immár végleg.

A négy kontinenst átívelő utazásaik során 1935-1937 között éltek Japánban. A Nagykanizsáról indult festőnők valójában Európába akartak visszatérni, mert a Bombay-lázban szenvedő Sass Brunner Erzsébet számára az orvosok azonnali klímaváltozást írtak elő. A kikötőben akkor azonban csak Japán felé induló hajót találtak. Nem volt más választásuk, felszálltak rá, végül két évig maradtak Japánban – de persze, azt sem önszántukból. Hanem a Fuji-nak köszönhetően: egyik hegyi kirándulásukon Sass Brunner Erzsébet olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörte a csípőcsontját, emiatt hosszabb kórházi ápolásra szorult – ilyen állapotban hónapokig nem volt képes utazni. E kellemetlenségtől eltekintve a szigetországban nagy sikerük volt, több tárlatuk is nyílt, melyeken bemutathatták az 1930-1935 között Indiában készült alkotásaikat; valamint egy magyar népművészeti kiállítás révén az ő festményeiken keresztül ismerhette meg a japán közönség a magyar tájat, az egyszerű emberek életét, a történelmi alakokat. Sőt, még Petőfi költeményeit is japánra fordíttatták, s megjelentethették egy könyvben, a magyar konzul közbenjárásának köszönhetően.

- Több szempontból is különleges ez a kiállítás – bocsátotta előre a szigetországi emlékeket idéző nagykanizsai tárlatot megnyitó Dr. Mecsi Beatrix művészettörténész, az ELTE Távol-keleti Intézet tanszékvezető egyetemi docense. – Egyrészt, mert két itt született festőművészhez kötődik, az ő életük, munkásságuk kevésbé ismert részletét mutatja be, másrészt mert Sass Brunner Erzsébet születésére emlékezünk, harmadrészt pedig a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok is 150 évvel ezelőtt kezdődtek el. Ha valaki ismeri anya és lánya történetét, hogy hogyan jutottak el Indiába és Japánba, vagy eztán mélyed bele jobban, az egy egészen regényes sztorival találja szembe magát. Sass Brunner Ferenc festőművész 1909-ben érkezett Nagykanizsára és hozta magával azt a fajta, a nagybányai művésztelepet jellemző szemléletet, mely arról szólt, hogy ne a városi környezetben, azt ábrázolva, hanem abból kiszabadulva, a szabadban alkosson a művész, megörökítve a természet szépségeit, a napfény hatásait. Erre építve nyitotta meg Sass Brunner Ferenc festőiskoláját a dél-zalai városban és már az első napon jelentkezett nála Brunner Erzsébet, aki szerelembe esett mesterével. Hamarosan házasság lett a kapcsolat vége, Brunner Erzsébet ekkor vette fel a „Sass” előnevet. Még Münchenbe is elutazott a pár, hogy tanulmányozza a festészeti stílust, ami merőben újnak számított abban az időben. Rengeteg kiállításuk volt és nagy sikereik, ám a világháború sok mindent megváltoztatott. Sass Brunner Ferenc egy trauma hatására úgy döntött, hogy a világégés után már nem alkot tovább. Felesége azonban nem adta fel az álmait, már ekkor Indiába vágyott. E tervét lányával tudta megvalósítani. A magyar festőnők a santiniketan-i festőiskolában 2 évet tölthettek el a köztiszteletben álló Nobel-díjas író, költő, képzőművész Rabindranath Tagore jóvoltából.

Dr. Mecsi Beatrix jelezte: anya és lánya nagyon jól érezte magát Indiában, gyakorlatilag az lett a második otthonuk. Itt több gondolkodóval léptek kapcsolatba, az ő hatásukra mélyült el az a fajta szemléletük, ami már itthon is áthatotta a gondolkodásukat: minél közelebb a természethez, s fellelni, festményeiken megjeleníteni a természet és az ember közötti harmóniát. (Sass Brunner Erzsébet már itthon is a Tihanyi-félszigeten töltötte a nyarak egy részét lányával, sátraztak, a napfelkeltében meditáltak, gyönyörködtek a világ szépségében.)

- A távol-keleti országban is a táj, annak az emberre gyakorolt hatása ragadta meg a festőnőket – tette hozzá a művészettörténész. – A kiállítás tájképeinek többsége Sass Brunner Erzsébet alkotása. Ezek nem pusztán egy turista pillanatfelvételei a látottakról, sokkal többek annál. A Fuji-t, vagy a tengert ábrázoló képek emberiek, hiszen a művésznő a belső lelki világát mutatja meg a festményeken keresztül. Keleten egyébként is hagyománya van ennek a képes nyelvnek: ott a hegy az állandóság, a partot csapkodó tenger pedig a változás szimbóluma. Ezt a fajta egységet is ki lehet olvasni ezekből a képekből. Lánya, Brunner Erzsébet pedig azért érdekes és különleges, mert ő szobrásznak indult Kisfaludi Strobl Zsigmond műhelyéből. Nem véletlenül lett portréfestő, elsősorban az ember érdekelte, de nem úgy, ahogy egy kívülálló kíváncsiskodik egy egzotikus kultúra képviselője iránt, hanem mindig egyfajta lelki kapcsolat alakult ki alkotó és modellje között, s ez látszik a képeken is. Anya és lánya egyébként nem rejtette véka alá sosem, hogy ők Japán igazi szellemiségét szeretnék megragadni, nem elégszenek meg a külsőségekkel. Az esszenciát, a lényeget, a közös emberit keresték. Tehát a két festőnő ugyan eltérő megközelítés szerint, de azonos filozófiával készítette műveit.