A zalakomári születésű Riersch Zoltán a legújabb kötetéről mesélt

Riersch Zoltán tavaly múlt 70 éves. A kerek évforduló kapcsán úgy érezte: papírra kell vetnie régi emlékeit, így tisztelegve szülőfaluja, Kiskomárom – a mai Zalakomár – előtt.

A képszerűen pergő sorok olvasása közben az író, költő gyermek- és ifjúkora elevenedik meg. Ahogy a kötet előszavában M. Kovács Ildikó Kláris-díjas író, piarista iskolai tanár, a könyv szerkesztője megfogalmazza: „A múlt, melyben a szerető, gondos nagyanyó minden nehézség ellenére boldog, szabad gyermekkort biztosít a sorstól elárvult unokáknak…

Olyan gyermekkor ez, amilyen a mai világban már nem adatik meg a gyerekeknek. Szinte idilli ez a világ. Szeretni való falu, szeretni való emberek. És szeretni való könyv.”,

– Ez a könyv régi adósság a szülőfalummal szemben, restancia, köszönet – beszélt a nagykanizsai Takács László Irodalmi Kör gondozásában megjelent, elbeszéléseket és verseket egyaránt tartalmazó kötetről Riersch Zoltán.

– Elmúltam 70, amikor az embernek már illik átgondolni, összefoglalni, ha úgy tetszik, rendbe tenni az életét. Lezárni a múltat, elgondolkodni a hogyan továbbon. Nem feladás ez még, „csak” számvetés. Illetve, ami a legfontosabb: tiszteletadás Kiskomárom, Zalakomár előtt, mert úgy érzem, fontos, hogy hagyjak magam után valami emléket a szülőfalumról.

Riersch Zoltán azt mondta: Zalakomárban komoly közösségi élet volt az ő gyermekkorában. Színjátszókör, néptáncegyüttes és még számos közösség működött a községben, a település lakóit tűzoltózenekar ébresztette a hétvégi reggeleken. Pezsgő kulturális élet kínált kikapcsolódást a fiataloknak.

Az író, költő hangsúlyozta: Zalakomár ma is fejlődik és számos értéke van a településnek, a közösségnek egyaránt, még ha a sztereotip gondolkodás miatt mást is hisznek róla sokan.

A kötet legmegrázóbb mondatai, Riersch Zoltán vallomása: „Megszólítalak szülőfalum, fogadj vissza – örökre, ha már embernek felneveltél! Megtanítottál sírni s nevetni a gondra s örömre! Rég’ nem öleltek át engem a komáromi gesztenyefák. Én is otthagytalak egykor, magadra, de te megtartottál emberednek.”