Mit ettek a múlt században? – Választ kap a Thúry György Múzeumban

„Sokból amennyit akarsz, kevésből amennyit lehet” – Népi táplálkozás a 20. században, e címmel nyílt meg a tárlat a nagykanizsai múzeumban. Az anyag az első világháború előtti és a második utáni időszak körülbelül 50 évét öleli fel, bepillantást nyújtva a 20. századi magyarországi táplálkozási szokásokba, s bemutatva egyben azt az átmenetet, amely az urbanizáció, a technológiai fejlődés következtében ment végbe. A kiállítás egyik termében az 1910-es évekre jellemző komplett konyhabelsőt is a látogatók elé tárnak kemencével, s a kenyérsütéshez használatos valamennyi eszközzel, dagasztókáddal, sütőlapáttal. Ezenkívül a háztartások átalakulását is nyomon követhetjük.

– Marx Mária, a Göcseji Múzeum néprajzos főmuzeológusa 15 éve hozta létre Nován a Plánder Ferenc Helytörténeti Gyűjteményt, amit most lebontottak – hallottuk Kiss Nórától, a kanizsai múzeum néprajzosától. – A Thúry György Múzeumnak is volt abban anyaga, amit elhoztam, kiegészítettem, így született meg ez az időszaki kiállítás. A tárlat legalább január végéig látogatható lesz, addig szeretnénk minél több iskolásnak bemutatni a régi, paraszti táplálkozást múzeumpedagógiai foglalkozások keretében.

A kiállításon látható fotóreprodukciók eredetijét Kerecsényi Edit, Berentés Tamás, Szentmihályi Imre, Szomjas Károly és Hohl Zoltán készítette. Ezekből az is kiderül, hogy a téeszesítésig a paraszti életforma egyik legfontosabb jellemzője az élelmiszerek tekintetében az önellátás volt. A jobb vagy rosszabb terméshez való igazodás szükségessé tette a konzerválási módok és tárolási feltételek megteremtését, kihasználását. Az előrelátó éves beosztás a biztonság és a függetlenség érzésével, büszkeséggel járt, ami a „magaura” parasztok mentalitásának egyik fő vonása. Az előállított legfontosabb élelemanyagok a gabona, a zsír, a hús, a tojás, a tejtermékek, a zöldségfélék és a gyümölcsök voltak. No és a bor. Ezeket a gyűjtögetett növényféleségek, a gombák, a vadon termő gyümölcsök, a méz és a halfélék egészítették ki. Kisebb jelentőséggel bírt a táplálkozásban a vásárlással beszerzett só, cukor, rizs, a fűszerek és a kávé.

– A ma emberével szemben elődeink nem azzal foglalkoztak, mit ne egyenek, hanem azzal, hogy mit egyenek – szögezte le Marx Mária. – Még a jobb módúak is takarékosan, beosztóan és úgy étkeztek, hogy minden életkornak, minden munkának megvolt a maga tápláléka. Fontos tényező volt a paraszti táplálkozásban a szezonalitás, ami a mi életünkből teljesen kiveszett. Mi már tele vagyunk mélyhűtőkkel, hűtőszekrényekkel, fagyasztott termékekkel, a világ másik feléről hordják a különböző gyümölcsöket, zöldségeket olyankor is, amikor azoknak nincs itt az idejük. Tehát mi akkor és azt eszünk, amikor és amit akarunk. A parasztok akkor és azt ették, ami éppen volt. Másrészt reggel reggeliztek, délben ebédeltek, este pedig vacsoráztak, ezek között nem volt alkalom az evésre.

Marx Mária jelezte: komoly eltérés volt a hétköznapok és az ünnepek étkezése között. Mára ez is eltűnt. Akkor jobbára csak jelentős ünnepi alkalmakkor került hús az asztalra, ma pedig már nem is tekintik igazi ételnek azt, amiből hiányzik.

– A régiek a hétköznapokon általában zöldséget fogyasztottak, amit egytálételként készítettek el. A hüvelyesek (borsó, bab, lencse) általában kevés lével, kásaszerűen kerültek a tálakba. A zsíros-lisztes rántás a 18. századi úri konyhából került át a parasztiba, a Göcsej vidékén azonban még a 20. század elején sem volt szokás a „vastagétel”, azaz a mai értelemben vett főzelék főzése.

Marx Mária elmondta: a gyümölcsöket általában nyersen fogyasztották, de ették uzsonnára kenyérrel, levesnek főzve, tejföllel habarva, aszalták, lekvárt főztek belőlük, ám a legtöbbet pálinkának főzték meg. Utóbbit Zalában minden korosztály fogyasztotta, a kisgyerekek is kaptak belőle reggelente fél-fél pohárkával. A pálinka felmelegített, energiát adott, betegség elleni orvosságként szolgált, azzal ittak áldomást, pecsételték meg az üzletet s ünnepelték meg az elvégzett munkát.