A zalai Muszatics Péter új könyve Közép-Európa felől szemlél

A Bécs, Budapest, Hollywood – Ausztria-Magyarország hatása az amerikai filmre címet viselő könyv nem kevesebbre vállalkozik, minthogy látleletet adjon arról a Közép-Európába vezető nyomokról, melyekről ma már alig tudunk valamit, amikor az amerikai film hőskorának egy-egy darabját újranézzük, s ámulunk a profizmuson, a történetvezetés eleganciáján, s persze nem értjük, miért olyan otthonos a kulturális miliő mégis.

Noha sokszor halljuk a közhelyszerűen idézett megállapítást, miszerint az 1900-as években járta Hollywoodban az ismert mondás: „nem elég, hogy magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned”, ha ezt konkrét tényekre kellene váltanunk, vajmi keveset tudnánk hozzátenni. Ezt a fekete lyukként tátongó fehér foltot igyekszik kitölteni elképesztően gazdag ismeretanyaggal Muszatics Péter. Természetesen azzal, hogy nem szűkíti a magyar emigráns művészekre a kutakodást, mivelhogy nem is lehet. Újfent bizonyítást nyer, a közép-európai (osztrák, cseh, szlovák, horvát, magyar, és zsidó) kis népek alkotta közösség kulturális apparátusa átépül egymásba, a monarchia tanult értelmiségének produkciója keresztül kasul áthatja Európát, s mint látjuk, bőven jut belőle a feltörekvő Amerikának. A helyzet úgy áll, hogy a szellemi muníció innen utazott (nota bene, menekült) a tengeren túlra, ahol a gazdasági feltételek több mint adottak voltak a művészi kiteljesedéshez.

A filmtörténet kevéssé reflektorfényben lévő fejezeteire rávilágító kötet nem lexikon, nem jegyzőkönyv, hanem kellemes olvasmány. Mindjárt az első sorok lehetővé teszik, hogy belehelyezkedjünk például a bécsi kávéházi hangulatba, ahol szerzőnk nekiveselkedik a bizonyításnak: Bécs, és Pest szinte ugyanúgy lüktetett a boldognak gondolt békeidőknek, mígnem az első és második világháború minden folyamatot összetört. (A XX. század persze már előtte is produkált szivárgó emigrációt, nemcsak a szisztematikusan megtébolyodó politikai konstelláció űzte el az európai tudomány és a művészet színe javát.)

Szóval Bécsből indulunk, s haladunk a nyomon vezette úton, hogy kiderüljön: „Hollywoodot részben a Bécs barokk eredetű kultúráján nevelkedett művészek hozták létre”. Hollywood itt született, ezekben a színházakban, mulatókban, kávéházakban. Ha a decens Bécs a szülőatyja, akkor a korabeli budapesti operett a szülőanyja. Közép-Európa reneszánszáról már sokan értekeztek a régióban, Muszatics az, aki – jóllehet, szubjektív hangvétellel, mégis – rendszerbe foglalja az indokokat.

A könyvben szóba hozott filmes életműveket is abból a szempontból tárja elénk a szerző, hogy látásmódjuk mennyiben gyökerezik a monarchia közös kulturális-kommunikációs közegébe. Három művészt: Lehár Ferencet,

Erich von Stroheimet és Ernst Lubitsch-ot veszi górcső alá, egy mű, azaz A víg özvegy, s annak 1905-ös, 1925-ös és 1934-es adaptációja alapján. Nem is csodálkozunk, hogy a későbbi Oscar-díjasok közül hányan hivatkoznak Lubitschra, Stroheimre, s Billy Wilder-

re (1906-2002). Aki Krakkó mellett született osztrák zsidó családban, Berlinben tanult, s 1959-ben rendezte meg a Van, aki forrón szereti című alapfilmet. Wilder dolgozószobájának falán végig ott függött bekeretezve a kérdés: „Hogy csinálná Lubitsch?” (Ma Berlinben látható egy múzeumban.) Hatását érzékelhetjük a Becstelen brigantykon is.

Mindezek után az sem lep meg, hogy az amerikai filmírás tankönyvét, az 1946-ban megjelent A drámaírás művészete címűt a Magyarországon született Egri Lajos írta, aki legendás kurzusokat tartott a forgatókönyvíróknak.

Muszatics hősei „elhagyták Európát, az egymásnak feszülő ellentéteket, mindazt a ballasztot, amelyet évszázadok alatt halmozott fel kontinensük és szülőhazájuk társadalma.” De magukkal vitték az idefundamentálódó történeteket, melyeket a Tolcsván született Fried Vilmos és a Ricsén született Zukor Adolf stúdiójában (Paramount Pictures) vettek filmszalagra.