Vörös István íróval az irodalmi témák természetéről beszélgettünk

Nem is volt könnyű kiadót találni, úgy tűnik, a nagy formátumú német író, a bakonymérői hétköznapok és az elefántok, – köztük Hannibáléi – összesimuló története mintha túl sok lenne a mai, mégoly hivatásos olvasó számára is.

Vörös István máris gazdag életművét belengi az irodalmi elődök tisztelete, műveik továbbéltetése. (Több kötetben olvashatjuk verses átiratait, melyek újra szóba hozzák a remekművek szerzőinek szándékait, úgy, hogy az olvasó könnyedén azonosulhat velük. De 150 zsoltárt is eredeti módon gondolt újra 2015-ben.) Ezért is merült fel a minapi zalaegerszegi látogatásakor (a magyar széppróza napja alkalmából érkezett) a kérdés:

- Így vagy úgy, de már minden témát megírtak az irodalom létezése óta? Az új írónemzedékeknek szembe kell nézniük ezzel? Ezért gyakori az átiratok, a vendégszövegek használata?

- Szerintem nem írtak meg minden témát. Sokszor úgy érzem, annyi van megírva, mint amennyit a csillagok kitöltenek a világűrből. Köztük ott vannak az üres helyek, csak nem érezzük a hiányt, mindaddig, amíg be nem töltjük – tűnődött az első kötetét Só, kenyér címmel 24 évesen kiadó József Attila-díjas költő, író, aki egy ideje a zalai irodalmi terméshez is erősen kötődik, hiszen szerkesztője a Pannon Tükörnek. – Amikor Gabriel García Marquez megírta a Száz év magányt, kiderült, addig senki sem írt ezen a beszédmódon. Az is bebizonyosodott, nemcsak a világ nagyvárosainak kiváltsága az irodalom. Azt kell inkább keresni, mi nincs még megírva.

- Miért Thomas Mann a nagy szerelem?

- Nem csak ő. Korábban Kafka került az érdeklődésem középpontjába, meg is írtam a Per című regénye hiányzó fejezeteit a Svejk gyóntatója című könyvemben. Thomas Mann és Kafka között még Magyarországon is dönteni akart az irodalomtörténet, azon folyt a vita, melyikük fejezi ki a XX. századot. Szerintem meg nem kell köztük választani. Thomas Mannban az a nagy, hogy minden regénye más. Egyes szerzőket tetten érünk, miszerint ha egy művét olvastuk, mindegyiket olvastuk. Örülök, ha divatba hozom őt a kötetemmel.

- Hallottuk itt a rendhagyó irodalmi órán a Nemzeti dal szellemes parafrázisát. Az átiratokkal mi a cél?

- Egyrészt a formák, a mesterdarabok érdekeltek bennünket Lackfi Jánossal, másrészt mozgásba akartuk hozni őket, mert halálra elemzik, majd halálra unják őket. így földbe döngölődnek. Ezzel együtt persze kaptunk kritikát. Szemtelenségnek tartották, hogy „rámászunk” a klasszikusokra. Pedig szerintem visszahozzuk őket a diákoknak.

- Nem paródiák?

- Nem ironizálunk, ezek a szövegek nem gúnyolódásra valók. Ám egy érzés kifordítása, mai gondolkodásunk gúnyirata lehet. Már Petőfi is nekimegy kora bitangjainak, „akik halni nem mernek”.

- Petőfi is bizonyítja, a líra nálunk mindig közgondolkodás, közélet. Ön nyilatkozta a Thomas Mann kabátja tavalyi megjelenésekor, hogy hiánycikk a közgondolkodás.

- A közös ügyeinkért sokféleképpen tartozunk felelősséggel, a költők a maguk eszközeikkel. A szellemi szabadsághoz és nagykorúsághoz tartozik ez a magatartás. A kérdés úgy is feltehető, hogy van-e szellemi élet és akkor az a válaszom, hogy nincs. Pár éve még zajlottak viták, eszmei-szellemi izgalmak, ma a színház még csak-csak kap szélesebb figyelmet, de a kortárs zene, képzőművészet már nem.

Nem kell cselekmény

- Érdekelne, mit ért az alatt, hogy a regénynek nem feltétlen kell cselekmény...

- A 200 szereplőt mozgató realista regényt sem könnyű olvasni, pedig van története. A modern regény nem követ feltétlen egyenes vonalat, elkalandozhat, nem csak cselekménnyel operál. Gondolatokból is lehet építeni regényt, Kundera óta tudjuk, bár szerintem amit ő szeretett volna, azt Nádas Péter csinálta meg. Esterházynál is van kitapintható cselekmény, csak erős a nyelvi játék tobzódása.

- Ön is úgy alkot, hogy hagyja szerteszaladni a fantáziáját, s kíváncsi, mi lesz belőle a végén?

- Igen, nehéz lemondani egy-egy szálról, a formával igyekszem akadályt gördíteni.

- Európai kis nyelvekből fordít. Milyen a lengyel, cseh, szlovák irodalom?

- Feljövő. Elhúznak mellettünk irodalmi sikereket illetően is. Sajnálom, hogy a visegrádi négyek együvé tartozása csak szlogenekben él, közben megszűnik a szlovák tanszék az egyetemen. Jó lenne tudnunk, ők mivel küzdenek, megosztani hasonló gondjainkat. Nem látom, hogy tanulni akarnánk a környező népektől. Pedig nem létezik a kultúrfölény, nem szabadna köldöknézően élnünk.

- A Pannon Tükör szerkesztése örömére szolgál?

- Kaj Ádám, a korábbi főszerkesztő tanítványom volt az egyetemen, rajta keresztül kerültem kapcsolatba a zalaiakkal, igyekszem hasznára lenni a lapnak.