Helyi kultúra

2018.02.17. 14:00

Cséby Géza: A pulyka begye, az ízléstelenül szedett cseresznye, a papagáj és Ciceró, a macska – Egy családtörténet első lapjai…

A Tapolcai Életrajzi Lexikon I. kötete írja, hogy a Csébyek már a XVIII. században is tősgyökeres, nemesi eredetű tapolcai családnak számítottak. A Tapolcai Újság 1934. április 15.-i száma felsorolja az 1726-ban őslakosoknak számító tapolcaiakat, köztük a Cséby famíliát. A múlt kissé homályos ködébe vesző családi legendárium azonban tud két korábbi esetről is.

A Tóti Lengyel család 1521-től a XIX. század elejétől birtokolta Szigliget várát. A II. Rákóczi Szabadságharc bukása után Lipót császár felrobbantatta azokat a várakat, ahová egy esetleges újabb rebellió esetén a magyarok befészkelhetnék magukat. Ilyen sorsra jutott a Lengyeltótiak büszke vára Szigliget is. A család később a vár alatt kúriát építtetett, melynek kapuja fölé a várból megmentett címert és felírást helyezték el. Itt éltek a Lengyeltótiak a család kihalásáig. Családunkban meglévő legenda szerint a Lengyeltótiak utolsó sarja nő volt, akinek az egyik Cséby ős volt a várnagya, udvarnagya, étekfogója esetleg valami hasonló beosztású embere. Egyik alkalommal az úrnő, udvarnagyával meglátogatta egyik távolabb eső birtokát. A tiszteletére nagy ebédet rendeztek. Az ebéd fénypontja a ropogósra sült hatalmas pulyka volt. Egészben hozták be s tették le az asztalra. A barnára sült szárnyas ott illatozott ínycsiklandóan, szaftja tetején arany karikákat rajzolt a finom, párolgó, fűszerezett pulykazsír. Ősöm felállt, kezébe vette a nagy ezüstnyelű szeletelőkést és jogával, valamint kötelességével élve belevágta a hófehér, omló húsba. Beledöfte kétágú villáját is a pirosra sült madárba és megszokott mozdulattal szeletelni kezdte. De mindenki elhűlt a hirtelen eléjük táruló látványtól: a kés vágta széles résből előbukkant a pulyka begye és teljes valóságában ott virított az előkelő társaság legnagyobb megrökönyödésére. A szakácsok ugyanis, a nagy sürgés-forgásban elfelejtették a begyet eltávolítani. Mennyi az igazság és mennyi a kitaláció a nem éppen gasztronómiai ínyencségnek számító történetben nem lehet tudni.

A másik, jóval későbbi történet szálai, a napóleoni időkbe vezetnek vissza. A „korzikai” csapatai vészesen közeledtek országhatárunk felé. A Győrben verbuválódó nemesi hadba az ország egész területéről gyülekeztek a nemesek. Egyik Tapolcán élő ősöm is így tett. Elbúcsúzott családjától és elindult Győrbe. Mivel tette meg ezt az utat és az meddig tartott nem lehet megmondani. Azt sem, hogy este avagy reggel, vagy éppen hajnalban érte el az akkorra már felbolydult várost. Valószínűleg még a nevezetes 1809. június 14-i Győri csata előtt. Amikor a csanaki domboknál hajnalban megszólaltak a franciák ágyúi, a kis nyugodt dunántúli mezővárosban lakó ősömnek sem kellett több. Bevágta magát az első kéznél lévő konflisba és meg sem állt Tapolcáig. Itt sem tudni mennyi az igazság. A történetet dr. Cséby László nagybátyám mesélte, aki ismert volt fanyar humoráról. Tőle származik a Cséby-címerben található kétfarkú oroszlán története is. Amikor rákérdeztem, miért kétfarkú oroszlán található címerünkben, azonnal rávágta a magyarázatot. A magyarázat pedig a família hímnemű tagjai férfiasságának képi megjelenítését célozta. A hősiességet igazoló kardról, melyet a nevezett oroszlán tartott mellső lábában, nem esett szó.

A családi legendák nagy tudója, a Badacsony hegyének Lábdi felőli részén szőlők között megbúvó egykori birtokának megmaradt kúriájában élő Vajda Ilonka néni, (azaz Frankl Ilona Ernesztina Mária *1889 +1960, Mojzer Mária leánya) talán többet is elárulhatott volna. Minden bizonnyal meg is tette, de gyermekként nem tartottam fontosnak ezeket a nagyon réginek tűnő, poros, pókhálós, történeteket megjegyezni. Jobban szerettem a rézgálic illatú szőlőtőkék között járkálni, Tóth Annuskáék új, a Római (Fölső) úton található házába átszaladni. (Ugyanis ide költöztek, miután vincelléri munkaköre megszűnt Csébyéknél.) Annuska badacsonyi játszótársam volt és talán gyermekkori szerelmem is. Ezt azonban neki sohasem árultam el. Inkább verset írtam Badacsonylábdiból Keszthelyre való visszatérésemkor, de ezt sem küldtem el neki. A vers kezdő sorai valahogy így hangzottak: „Búcsúzom tőletek szőlőtőkék utak, / És titőletek mély kutak. / Nekem a Badacsony mennyország, / Bárcsak lenne ilyen több ország”. Utána még pár verssor következett hasonló veretes formában, ám szemérmes szerzőként Annuska nevét nem írtam ki és a szerelemről sem szóltam. A nagyobb nyomaték kedvéért azonban a vers első mondatát, megismételtem a költemény végén: Ismét búcsúzom tőletek…, stb.

Annuska apja Tóth Lajos, akit gyerekként csak La’bá-nak szólítottam a Csébyek vincellérjeként kereste kenyerét. Lábdiban sok Tóth családnevű ember élt, szinte valamennyi kiváló borhoz, a szőlőhöz jól értő ember volt. A hegyközségben úgy különböztették meg őket, hogy ragadványnevet akasztottak családnevük elé. Jobbára azok nevét, akiknél vincelléreskedtek. Tóth Lajos így lett Cséby-Tóth.

Tóth Lajos hosszú évekig őrizte és gondozta a Cséby-féle szőlőket tisztességgel, hozzáértéssel. Ezért természetesen járandóságot kapott. Az egyik ilyen szerződés, amely 1943. november 14-én kelt, sorra veszi a tulajdonos, mint munkaadó és a vincellér, mint munkavállaló jogait és kötelességeit. Ebből kitűnik milyen széleskörű feladattal lett a vincellér megbízva: szőlőmunkások munkájának szervezése (akik neki tartoztak felelősséggel), a szőlő, a konyhakert, az állatok felügyelete, a metszés, oltás, permetezés, a terület általános rendberakása, a munkaadó házának takarítása – ez persze feleségének dolga volt – és még sok-sok teendő. Ő kezelte a munkaadó által vásároltatott anyagokat, a trágyát, a permetezőszereket, gépeket, szerszámokat és így tovább, de a szerződés kikötötte azt is, hogy takarékosan, ám eredményesen, a jó minőségű hozam figyelembevételével kell minden vonatkozásban tevékenykednie. Mindezért évente kapott 400 Pengő készpénzt, 6 mázsa búzát, 6 mázsa rozsot, 8 mázsa csöves-kukoricát, 8 mázsa burgonyát, 1 hektoliter bort, 6 méter tűzifát, egy tehén tartásához megfelelő mennyiségű szénát, alomfélét. Mindezeket a munkaadó szállíttatja a munkavállaló lakásához. A munkaadó tehene tejhozamának fele a munkavállalót illeti. Ha a munkavállaló felesége a szőlőben napszámot teljesít, külön díjazásban részesül. Ezen felül a munkavállaló részére biztosítva van a vincellérlakás (1 szoba, 1 konyha, mellékhelyiségek), valamint a lakás melletti konyhakert, amelyet saját termelésre használhat fel. A kert trágyázására felhasználhatja a munkaadó istállójában keletkező trágyát. Itt kell megjegyezni, hogy a fentebb említett szőlőmunkásokkal is a Csébyek kötöttek szerződést annak ellenére, hogy felelősséggel elsősorban Tóth Lajosnak tartoztak, ő is vette fel őket. Ilyen volt például Szabó Imre szőlőmunkás, akivel 1944-ben kötöttek szerződést egy évre. Ebben a munkás havi juttatását a következőkben állapították meg: 100 kilogramm búza, 100 kilogramm rozs, 100 kilogramm szemes kukorica, 100 Pengő készpénz, két nyári napszám ruhakoptatás címén, egy darab kapa használatra.

Tehát Tóth Lajos családjával együtt, ott lakott a Cséby Árpád, majd Cséby Lajos, végül Cséby László-féle szőlőben a bazaltból épített, nádtetős, földszintes vincelléri házban. A tetőt borító nád üres belsejében ezernyi zümmögő darázs fészkelt. Forró nyári napokon, kellő távolságtartással, elnézegettük a szorgosan és idegesen röpködő rovarokat. – A nádba hordják a mézet. – mondta Annuska, de sohasem volt bátorságunk valójában megtapasztalni állítását. Édesapja, Lajos bácsi a hely mindentudója volt. Egyszer egy felhős-esős nyári napon, az eső béklyói közt unatkozva, rákérdeztem : – La’bá! Miért esik az eső? A lakonikus válasz nem maradt el: – Mert nem tud létrán legyünni! Persze kedvemen semmit sem javított a válasz.

Aztán tudvalévő az, hogy a cseresznyét hogyan is kell szedni. Vannak akik a nagykönyvben megírtak szerint szüretelik; tehát a gyümölcs szárával együtt, lehetőleg párosan, de vannak akik csak kapkodják a piros, érett, harsogó szemeket, rajtahagyva a cseresznye szárát a faágon. Ilyen volt annakidején Bentzik Edit unokanővérem is. Egyik alkalommal, ezzel az eléggé el nem ítélhető módszerrel próbálkozott némi cseresznyéhez jutni. Tóth Lajos nemtetszését nem fojtotta magába: – Ej a kisasszony milyen ízléstelenül szedi a cseresznyét!

Szerettem Badacsonylábdit. Így nem csoda, hogy régi, kedves emlékek bukkannak fel az idő távolából. Apró pillanatok villannak fel a múlt ködéből. Emlékszem az öreg ház bútoraira, a belső szoba dupla ágyára, amely előtt egy kanapé szolgált fekhelyemül, ha Laci bácsiéknál aludtam. Emlékszem a ház öreg gerendáira, a kicsit homályos nappalira a két hatalmas fotellal, szép biedermeier asztalra és szekrényre, valamint íróasztalra… és az örök petróleumszagra, amely elmaradhatatlan badacsonyi emlékekeim visszaidézésénél. Ugyanis akkor még nem vezették be a villanyt a házba. Emlékszem a háború után társbérlőként ott lakó vénasszonyra, aki egy kamrából kialakított szobát tudhatott magáénak a ház hegy felőli oldalán. Komor öregasszony volt, már nem emlékszem a nevére, talán Gizi volt, kicsit hajlott, soha senkivel sem beszélt, olyan volt, mintha örökké haragudna valakire. Gyerekként én is messzire elkerültem. Ha véletlenül kinyitotta szobája ajtaját valami egészen furcsa, petróleummal keveredett kellemetlen szag áradt ki a téglapadlójú előszobába. Főleg akkor, ha főzött. Isten tudja miket kotyvaszthatott magának, nem is lehetett soha megtudni. Ő akkor sem vezettette be a villanyt, amikor Laci bácsiék már elektromos árammal világítottak. Később meghalt és úgy tudom felszabadult, és ismét használhatóvá vált az egykori kamra.

Mint minden faluban, Lábdiban is volt egy aprócska vegyesbolt (éppen a posta mellett, nem messze Cséby László házától), de ha „igényesebb” vásárlást kellett „megejteni”, akkor a tördemici boltba mentünk. Gyalog, hetente egyszer. A Római azaz Fölső úton. Szerencse, hogy a bolt nem a falu másik végén, hanem a postaútról Tördemicre vezető bekötőúttal szemben volt. (Ma is ott van.) Illett a tördemici búcsúra is átmenni. Laci bácsival megtettük. Visszafelé ebédre voltunk hivatalosak az egyik pincéhez. Ott volt a falu „klerikális krémje”, természetesen a plébános úrral egyetemben. Sajnos elfelejtettem a tulajdonos nevét, de módosabb gazda volt az bizonyos. Még akkor, az ötvenes években is. A látogatáskor két dolog rögzült bennem. Egyik sem volt meghatározó, mégis, emlékezetembe vésődött mint annyi fontos és kevésbé fontos dolog. Az egyik, az épület viszonylagos nagysága és a pince fölött lévő nagy helyiség, ahol ebédeltünk. Egyetlen színes képre emlékezem a szobából. Az ajtó mellett Balogh Rudolf fényképére, amely talán a 30-as években készülhetett és a korabeli magyar reklám egyik meghatározó képének számít ma is. Persze nem az eredeti fotót láttam, csak a fotóról sok-sok példányban elkészített nyomat, szórólap, reklám egyikét; népviseletbe öltözött menyecske a fején egy edényben szőlőt visz. Maga az életkép, ugyan nem volt az „élet képe”, beállított pillanatot őrzött meg, de a szép menyecske, a vidám színek, mosolygó szőlőszemek nagyon megragadtak az emlékezetemben. Az már csak „hab a tortán”, hogy a neves Balogh Rudolf fotóművész Keszthelyen családunk jó ismerőse volt, sok képet készített nagyapámékról, nagynénémről, unokatestvéreimről a Bentzik-lányokról. Pár darab ma is birtokomban van.

Emlékszem a rendkívül csinos Vajda Szöszire és két unokaöccsére. Badacsonyi nyaralásukkor ők a Vajda-kúriában laktak. Együtt jártunk le a Lábdi-i strandra fürdeni, de útközben mindig betértünk Mojzer Feri bácsihoz és feleségéhez Relly nénihez, ha másért nem Puszi nevű bohókás kutyájukat megnézni. Mindannyian rokonok voltunk s ennek megfelelően tartottuk is a kapcsolatot.

Később, amikor Cséby László Lábdiban elvette Stanisława Jankowskát, a lengyel asszony, nemcsak szép bútorait, értékes képeit hozta el hozományul, hanem Cicero nevű macskáját és papagáját, amelynek csodájára jártak. A madár ugyanis hatalmas szókincsével képes volt elszavalni a Nemzeti dal első versszakát, vagy éppen megkérdezni a háziúrtól: – Laci! Hol voltál? A lányoknál mulatni? Mondatai után pedig felhangzott a papagáji kacaj: – Ha-ha-ha-ha!

Egyik alkalommal a kalitkát madarastul kiakasztották a ház előtt terebélyesedő diófa egyik ágára, kapjon friss levegőt a sárgás-zöld tollazatú csicsergő. A papagáj szokásának megfelelően hosszú monológban adta elő tudományát, amikor arra járt Tóth Lajos. Meghallván a madár szavait, bement a házba és odaállt Laci bátyám elé: – Tekintetes úr, adjanak már valamit annak a szegény madárnak, mert állandóan azt hajtogatja, hogy olyan éhes vagyok, olyan éhes vagyok. La’bát megnyugtatták, hogy nincs szó éhségről, hisz tele van az etetője köles maggal. A papagájt sokszor kiengedték kalitkájából miután bezártak minden ablakot, ajtót. Hadd repkedjen a szobában. Ez is lett szegénynek a veszte. Az öreg korára elhízott, kigömbölyödött testet már alig-alig bírták el a madár szárnyai. Így történhetett, hogy egyik röpte alkalmával beleesett a konyhában lévő vízzel teli vödörbe és megfulladt. Ez hajnaltájban történt. Amikor reggel a házigazdák felébredtek, megdöbbenve fedezték fel a víz tetején élettelenül lebegő madártetemet.

Amikor Laci bácsi ismét egyedül maradt, mert felesége végleg Varsóba költözött, a Ciceró névre hallgató macskát szerette volna elajándékozni. Ám a macska mindig visszatalált. Egyik alkalommal elhozta Keszthelyre és egyik ismerősének adta, aki nagy állatbarát hírében állt. Azt gondolta, ekkora távolságot nem lesz képes legyőzni még a legokosabb macska sem. Megnyugodva maradt pár napig Keszthelyen, ám ő döbbent meg legjobban, amikor visszatérve Lábdiba Ciceró fogadta a házhoz tartozó szőlőúton.

Máig kitörölhetetlen badacsonyi emlékem maradt, ahogy a Vajda kúria lehúzott zsalugáterei mögötti félhomályos szobában, nagy foteljében ülve, mesélt a korábban már említett, hetvenedik életéve felé közeledő, Vajda Ilonka néni. Körülötte több emberöltő nemesi-polgári bútorai, képei adták azt a kissé furcsa, ódon, miliőt amelyet ma már hiába keresnénk bárhol is. Illatok és fények kölcsönhatása, állandóság, a világ furcsa változásaiba bele nem nyugvás légköre. A családi történetek lassan elhomályosulnak. Cséby László nagybátyám töredékét megőrizte a történeteknek, de nem írta le, nem mondta magnóra, a történések, kalandok és mesék vele együtt szálltak sírba.

Cséby Géza 

Keszthelyen született 1947január 7-én, Cséby Géza és Waroczewska Halina gyermekeként. 1972-ben a budapesti Pénzügyi és Számviteli Főiskolán, 1983-ban az ELTE BTK Népművelés Szakán szerzett diplomát. Doktori (PhD) értekezését „Gróf Festetics György helye a magyar művelődéstörténetben” címmel a Szegedi Tudományegyetemen védte meg.

Közel 30 évig, 1979-től 2008-ig volt a keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ és Szabadtéri Színház igazgatója. 1993-tól a Hévíz művészeti és művelődési folyóirat folyóirat olvasószerkesztője. 2003-tól a Magyar Jövő, 2007-től a Pannon Tükör folyóiratok szerkesztőbizottságának tagja. Egyik alapítója a Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaságnak (1993), valamint a Simándy József Baráti Társaságnak (1997).

Mintegy 300 tanulmány, publicisztikai cikk szerzője, több kötet szerkesztője. Tanulmányai elsősorban a felvilágosodás és a reformkor irodalmához, művelődéstörténetéhez kapcsolódnak. Lengyel műfordító. Műfordításainak felhasználásával Balázs Árpád zeneszerző írt kórusműveket. Gyermekverseit az Énekmondó Együttes zenésítette meg.

A magyar és lengyel kapcsolatok ápolásában kiemelkedő szerepet játszik. Neki köszönhető, többek közt, a Stary SączbanPiwniczna-Zdrójban és Marcinkowiceben felavatott magyar-lengyel vonatkozású emléktáblák megvalósítása. Számos magyar-lengyel rendezvény szervezője, kivitelezője. A magyar kultúra lengyelországi és a lengyel kultúra magyarországi megismertetésében elévülhetetlen szerepet játszik.

Ezek is érdekelhetik