Tisztelgés az első világháborúban hősi halált halt magyar tengerészek emléke előtt

A vastag páncélzattal ellátott, páratlan fegyverzettel rendelkező Szent István csatahajó teljes terhelés mellett majd 22 ezer tonnányi vizet szorított ki. Rövid, 937 napig tartó életét hullámsírban végezte. Az első világháború vége felé, 1918. június 10-én a kora reggeli órákban (6 óra 10-kor) Zadartól észak-keletre olasz torpedótalálat érte, amitől elsüllyedt. A taljánok két motorcsónakkal lopóztak a közelébe, s a sors fintoraként az akkori magyar Fiumében gyártott lövedéket lőttek ki rá.

Az olaszok olyan fontosnak ítélték e hadisikerüket, hogy 1939. óta június 10-én ünneplik a haditengerészetük napját. Mi pedig az Országgyűlés 2016-ban egyhangúlag hozott döntése óta a hősi halált halt magyar haditengerészekről emlékezünk az évfordulón. A Szent István csatahajó 1087 fős legénységéből nyolcvankilencen vesztették életüket, köztük 41 magyar és 37 horvát. A hadiflotta egykori büszkesége iszapba fúródva 120 fokos dőlésszögben, a gerincével felfelé, balra fordított lövegtornyokkal a Premuda-szigettől 9 mérföldnyire (17 km-re ) délre, 66 méter mélyen nyugszik. 

A szerencsétlenség során sokan megsérültek, többen úgy, hogy az átfordult hajótestbe kapaszkodva, illetve azon lefelé csúszva, az ott megtapadt éles kagylóhéjak vágták föl a testüket. Valószínűleg még több áldozat lett volna, ha a haditengerészeténél ne lett volna alapkövetelmény az úszni tudás. Többen e készségüknek köszönhetően menekültek meg. Néhány matróz azért nem tért vissza, mert a hajótestből próbálták meg kimenteni a zászlót, amelyre felesküdtek, s amely az együvé tartozást, bajtársiasságot, a közösségi szellemet fejezi ki. Heinrich Seitz szlovén származású sorhajókapitány parancsokhoz illetőn – ahogy a tengerész becsület megköveteli – mindvégig kitartott, intézkedett, s utolsóként, úszva hagyta el a vesztőhelyet. A zömmel magyarok alkotta gépészet személyzete egészen a felborulásig tartotta a gőztermelést, így a 40 fős csoport fele életét veszítette. A holttestek közül keveset találtak meg. Őket végtisztesség mellett Pólában temették el.

Az úszó erőd maradványaira elsőként horvát dokumentumfilmesek bukkantak 1971-ben, amikor a kamerájuk lehetővé tette, hogy 60 méternél mélyebbre is merüljenek. A Tajne Jadrana (Adria titkai) című filmsorozat elkészülte óta tovább fejlődött a búvártechnika, hogy aztán a kilencvenes években, a rendszerváltás után szisztematikus feltárások induljanak. Ennek keretében számos régészeti expedíció kapott engedélyt a kutatásra, így magyarok is. A víz alá merülők számára fontos: a nemzetközi előírás szerint minden lelet, ami a roncshoz tartozik, a horvát államot illeti meg. A feltárást nehezíti, hogy a több mint száz év alatt odalent elburjánzott a vegetáció, mindent ellepnek az algák és a kagylók. Az egykori lövegtoronyban színes halak úszkálnak, akár egy akváriumban, a kiálló fémvégekre vastagon rárakódott a só. Nehezíti a búvárok helyzetét az  esetenként fellépő „mélységi mámor”, amikor merülés közben a nagy nyomástól vérükben a megengedettnél több nitrogén képződik, amely bénítólag hat az idegsejtekre. 

Az osztrák-magyar tengeri hadiflottánál a háború négy éve alatt 983 fő vesztette életét. A sebesültek száma 313, a hadifogságba esetteké 690 volt. A Szent István csatahajó utolsó fél órája fennmaradt fényképeken és filmfelvételeken is. Az egyik kísérő hajó fedélzetéről Meusburger sorhajóhadnagy készített képeket, de egy hivatalos filmstáb is felvette a végső küzdelmet az elemekkel. Az ő feladatuk az lett volna, hogy a Horthy Miklós ellentengernagy által remélt diadalt örökítsék meg… Horthyt a Császári és Királyi Haditengerészet (németül kaiserliche und königliche Kriegsmarine,vagy k. u. k.) utolsó, háborús parancsnokaként jegyzi a história.

Hozzáértők szerint a roncs állapota és a kiemelés költségei miatt alig van remény arra, hogy a csatahajó minden egyes darabja  a felszínre kerüljön. Nagy kérdés, ki finanszírozza a mentőakciót. A horvát állam, amelyet a tulajdonosi jogok illetik, egymaga képtelen előteremteni az anyagiakat. Ami elérhető volt, azt a felszínre hozták. A hajó nevét tartalmazó betűkhöz könnyen hozzáfértek. Azokat az elsők között mentették meg, hisz rájuk különösen vadásztak az amatőr búvárok. Azt hitték, aranyból vannak, ám mint kiderült, egyszerű rézöntvények. Ezeket biztos helyen, Pólában őrzik a tengerészeti múzeumban, együtt a többi restaurált tárggyal. Így szakadt tengerészruhát, bakancsot és míves lámpákat, valamint evőeszközöket, bronz teakiöntőt és porcelán étkészleteket.

A magyar ipar- és hadtörténet kiemelkedő alkotásának tragédiájáról jelentetett meg annak idején nekrológot a Magyar Adria Egyesület „Tenger” című folyóiratának 1918. évi VI-VII. száma. A méltató írásban ez áll: „A hatalmas hajókolosszusra s az ahhoz fűzött reménységeinkre reájuk borult az Adria sötét víztömege, mindent magába zárt a tenger hullámsírja. Nekünk nem maradt egyéb a gyásznál, a mélységes fájdalomnál, mellyel nagy veszteségünket elsiratjuk, s a kegyeletes emlékezésnél, melyet szívünkbe zárunk.”

Az egykori osztrák-magyar haditemetőt 1862. október 2-án alakítottak ki Pólában, 4 ezer négyzetméternyi területen, nem messze a tengerparttól. A sírkert az idők során 22 ezer négyzetméterre bővült. A bécsi levéltári adatok alapján 2660 halottat temettek ide 1903 és 1918 között. Ez Európa egyik legnagyobb katonai temetője, ahol 157 ezren nyugszanak, köztük 157 magyar földi maradványival. A helyet 1960. októberében Pula városa történelmi emlékhellyé nyilvánította, s a Hágai Egyezmény is védelem alá helyezte. A sírokat az Isztria megyei magyarok is felkutatták, ám bevallásuk szerint nem sikerült fellelni minden honfitársunk nyughelyét. A temetések pontos helyét rögzítő könyvek Ausztriában vannak, onnét várható segítség. 

A magyarok emlékét két kőtábla őrzi. Az egyiket a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége állíttatta 2004-ben. A kétnyelvű (magyar és horvát) feliraton ez áll: „Az 1914-18-as első világháborúban elesett magyar tengerészek és katonák emlékére örök tisztelettel.” A másik,  nemes kőből faragott síremléket Magyarország Kormánya helyezte el 2017 nyarán, mielőtt egy évvel korábban a parlament egyhangú szavazással június 10-ét a honi tengerészek hősi emléknapjává nyilvánította. A temető bejáratának közelében található emlékműre a következő szöveget vésték: „Magyarország kegyelettel emlékezik az első világháborúban hősi halált halt magyar tengerészekre. Dicsőség a hősöknek.”