Portrék a 40 éves zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházból – Nemcsák Károly

A színház 10. évfordulóján Sinkovics Eta beszélgetett az alapító tagokkal, köztük Nemcsák Károllyal: „- Biztos, hogy másképpen értékel az ember, ha benne van egy helyzetben, s ha értékeli is: az mindig egy olyan végső állapot. Nekem hangulataim, érzéseim maradtak meg az itt töltött négy évről. Fantasztikus volt, hiszen gyakorlatilag a pályámat is ekkor kezdtem. Az ezt megelőző szegedi év előszele volt a zalaegerszegi időszaknak. Akkor Ruszt József hívott bennünket. Azt majd feldolgozzák a színháztörténészek, hogy egy város, amely kap egy társulatot, hogy fogadja ezt a dolgot. Azt gondolom, mi egyfajta történelmet írtunk akaratunkon kívül. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy az a csapat, amely ide akkor eljött, egy nagyon jó alapot teremtett, s komoly munkát végzett. Azt, amikor elmegy az ember, és más helyen folytatja a pályáját vagy az életét, egészségesnek, jónak tartom. Az életünk, a színész élete arról szól, hogy impulzusokat kapjon, dolgokat fedezzen föl… Mi egy fantasztikus munkát csináltunk itt, óriási dolog volt évi 15 bemutató. Senki nem úgy jött ide a városba, hogy anyagi előnyöket szerezzen. Sokkal inkább, pláne mi fiatalok, szerettük volna kipróbálni az erőnket. 1986-ig voltam a társulatnál, s ezalatt a négy év alatt 30 szerepet játszottam el. Óriási ez a szám. És nagyon jó szerepek voltak. Olyan szerencsém volt, hogy nemcsak főszerepeket kaptam. Ezt azért tartom fontosnak, mert egy fiatal színésznek egy kis feladatot megoldani lehet, hogy nagyobb energiát igényel adott helyzetben, mint egy főszerepet eljátszani…” (Zalai Hírlap, 1992. szeptember 9.)

A színházalapítás 20. évfordulóján rendezett ünnepségre érkezett színművésszel Péter Gyöngyi készített riportot a Zalai Hírlap 2002. szeptember 20-ai lapszámába. „- Azóta, hogy megkaptam a meghívót, az foglalkoztatott, hogy milyen lesz, amikor újra együtt leszünk – így Nemcsák Károly. – Akaratlanul is eszembe jutott a négy év, amit itt töltöttem, az a fantasztikus hangulat és szeretet, melyben itt éltünk. Csak utólag tudatosul az emberben, hogy a város életének történelmi pillanatát élhette át, s ez csak keveseknek adatik meg: színházalapítók lettünk. Olyan szeretet vett bennünket körül, ami – noha bizonyára a mai napig nagyon szereti a közönség a zalai színészeket – szerintem a később szerződött kollégáknak nem adatott meg. Gyakorlatilag felhőtlenül élhettük az életünket. Úgy érzékelem egyébként, hogy vidéken másként viszonyulnak egy társulat tagjaihoz, jobban magáénak érzi a közönség a művészeket, mint egy budapesti színház esetében.”

Képgalériánkba a Zalai Hírlap archívumából válogattunk fotókat.