Szegény párák - Filmkritika

Godwin Baxter (Willem Dafoe) igazi unortodox sebész. Talál egy friss holttestet és visszahozza az életbe a szellemileg visszamaradtnak tűnő Bellát (Emma Stone), akit a lányaként nevel. A fiatal nő gyorsan tanul és felfedezné a világot, mostohaapja pedig nem akarja megfosztani ettől élménytől.

Yorgos Lanthimos gyönyörűen építi a karrierjét, kevés európai rendező futott be ennyire Amerikában, pláne úgy, hogy mit sem vesztett a stílusából. A kiválóan elvetemült Kutyafog után a 2015-ös A homár hozta meg számára az igazi áttörést, majd érkezett az Egy szent szarvas meggyilkolása, illetve A kedvenc, ez utóbbiért már rendezői Oscar-jelölésig jutott. Most először adaptált regényt, de ne legyenek kétségeink, ez így is egy ízig-vérig Lanthimos mozi. Épp ezért kell leszögezni, hogy nem lesz mindenki számára ajánlható, ami az első harmad alapján kristálytisztán kirajzolódik. Egy, a racionalitást másképp ábrázoló, elemelt világban járunk, kezdetben csak a Baxter házban, mely tele van Godwin bizarr kísérleteinek eredményeivel. Ilyen Bella is, de neki külön története van. Úgy tűnhet, hogy a torz arcú tudós szimplán Istent játszik (a lány így is nevezi), majd lassacskán kialakul az apai ösztön és morálisan is sokkal árnyaltabb képet kapunk, mintsem szimplán ítélkezni lehessen felette. Hozzánk nézőkhöz egy fiatal sebész állhat a legközelebb, aki megfigyelőként van jelen a kúriában és a lányt tanulmányozza, miközben tanulja a szakmát. Az ő rácsodálkozásai remekül kifejezik a kívülállók megrökönyödéseit. A első harmad ezen felül beleás a szülő-gyermek kapcsolatba, hogy ki, mit visz tovább a felmenőitől, illetve ezek hogyan hatnak a cseperedő utód személyiségére. Az első igazi váltás akkor érkezik, amikor feltűnik a színen a romlott ügyvéd, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo) és elviszi Bellát egy világjáró kalandra. Itt kezdődik az igazi felnövéstörténet, a lány felfedezi a testét, a szexualitást és folyamatosan alakulnak ki az érzelmei. A kezdeti állatias viselkedés után megjelenik az empátia, tágulnak az érdeklődési körök. Lanthimos mindezt a rá jellemző groteszk módon, fekete humorral leöntve tárja elénk, iszonyú szórakoztató köntösben. Fantasztikus, ahogy átalakul Duncan és Bella kapcsolata a nő fejlődésével. Ahogy hősünk egyre több emberrel ismerkedik meg, úgy tapasztal és él meg új dolgokat. Világnézetekkel, ideológiákkal kerül szembe, melyek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy létrejöjjön egy önálló gondolkodású, saját lábán megállni képes teremtény, aki nem függ senkitől. Minden városban tett látogatásnak megvan a maga célja, külön életszakaszt mesélve el.

Emma Stone újfent bizonyítja, hogy korának legjobb színésznője. Általában minél sikeresebb egy színész, annál kevésbé bevállalós, ehhez képest Stone minden eddiginél merészebb, de a játéka ezen felül is briliáns. Willem Dafoe nemkülönben pazar, a show-t azonban Mark Ruffalo ripacskodása viszi. Ő az elsődleges humorfaktora a filmnek és láthatóan lubickol Duncan karakterében.

Talán lehetett volna kicsit feszesebb és a bizarrság, illetve az öncélúnak érezhető túlzott szexualitás ábrázolás sokak tűrőképességét kikezdi, a Szegény párák mégis valami egészen páratlan teljesítmény. Technikailag hibátlan, a díszletek, kosztümök, látvány, operatőri munka mind hozzátesznek az élményhez. Lanthimos munkájának rengeteg rétege van, számos témába beleás, s lehet, hogy helyenként felszínesebben, sosem érződik feleslegesnek egy-egy felmerülő téma. Hiába láttunk hasonló darabokat, melyekben volt társadalmi üzenet, reflektáltak a szülői felelősségre, illetve kreatívan vették végig a felnövésig vezető rögös utat, egyik sem ötvözte őket ilyesfajta virtuozitással. Épp ezért ritkaságszámba menő, nagybetűs mozi a Szegény párák, mely legalább annyira különleges, mint a főhőse.