Segítő kéz a magány ellen

Arra az órára egy közösség tagjai voltak. Arra a kis időre elűzték a magányt.

A neves Gallup intézet tavalyi felmérése kimutatta, hogy a világon majdnem minden negyedik ember magányosnak érzi magát. Ráadásul a kutatás szerint a legmagányosabbak pont a 19-29 éves fiatal felnőttek, míg az idősek csak minimális magányérzetről számoltak be.

Micsoda? Hogy is van ez?

Manapság fejlett technológiák állnak a rendelkezésünkre, hogy a számunkra fontos emberekkel szóban, képpel, élő adásban rendszeresen érintkezzünk. Soha ennyi fiatal nem használta még a közösségi médiát, amely már a nevében is a kapcsolatokról, a társakról kellene hogy szóljon.

Mégis a legtöbben úgy hisszük, hogy az egyedüllét, az elmagányosodás csupán az idősebb korosztályt érinti. Így a különböző technológiák, amiket pont arra fejlesztettek ki, hogy az időseket segítsék az egyedülléttel megküzdeni, idővel meg kell hogy találják útjukat a fiatalabb generációk felé is.

Tíz éve Japánban, a világ egyik leggyorsabban öregedő társadalmában jelent meg az első ember arcú robot, akit Pepper-nek hívnak. Gyermekszerű, beszédes, olvas a testbeszédből, és képes felismerni az emberi érzelmek egész sorát. Úgy tervezték, hogy viselkedését a körülötte lévő emberek hangulatához igazítsa, és idővel családtaggá válhasson.

Nekem ennél emberközelibb megoldásnak tűnik a magány enyhítésére az, amit a hollandok vezettek be még a pandémia idején: a ‘csevegő kassza’. Egy élelmiszerlánc speciális kasszákat tart fenn mindazok számára, akik nem sietnek, és szeretnének beszélgetni a pénztárossal, miközben ráérősen elpakolják a megvásárolt árut a szatyorba. A pénztáros sem kapkodva, robot módjára olvassa be a termékek árát, hanem érdeklődik például arról, milyen napunk volt. Fiatalok és idősek bátran beállhatnak a csevegő kasszasorba, mindenkinek jól esik a törődés.

Írásomat innentől gyengébb idegzetű olvasóimnak nem ajánlom. Az egyedüllét érzésének enyhítésére találtam ugyanis egy bizarr megoldást (ugyancsak Japánból): ami a ‘sétáló barátnőnek’ nevezett robotkéz. Mert hát tudjuk, nincs is annál rosszabb, mint egy séta egy szép napon, amikor nincs kinek megfogni a kezét. Képzeljenek el egy puha, zselés jellegű műanyagból készült kezet, mozgatható ujjakkal, amely érzékeli a nyomást is, és enyhe virágillatot bocsát ki. Felcsatolom a karomra a könyökömnél, megragadom a robot-tenyeret, és kézen fogva együtt elindulunk.

Kiváncsi vagyok, hogy eljutnék-e robot barátommal az utca végéig úgy, hogy ne hívja ki valamelyik lakó utánam a mentőt. Így Pózvára menet mondhatnám csak el, képzeljék, a robotkéz még izzadt is.

Szerző: Ihász Csilla