Az építészet megfagyott zene

A szimbolikus fókusz mellett már építészeti törvény is keretbe foglalja azt a törekvést, hogy a magyar hagyományok kerüljenek a középpontba, ráadásul a régi épületek megőrzését jelentős adókedvezmény is ösztönzi. A folyamat egyik motorja a Kós Károly Egyesülés néhány idősebb tagja volt, amely a szerves építészek szakmai szervezeteként 33 éve ad teret az együttgondolkodásnak. A generációváltás előtt álló egyesülés szeptemberben Zalaszentlászlón, december 13-án pedig a budapesti Vigadóban tartott konferenciát, melyek egyik szervezője, előadója Fülöp Tibor zalaegerszegi építész volt. Őt kérdeztük a szakma jelenéről, formálódó jövőjéről.

 - Mi az előzménye annak, hogy december 16. lett a magyar építészet napja?

- Harminc év elteltével az építésügy és az építészet külön tárcát kapott Magyarország kormányában, ami hatalmas lehetőségnek tűnt már első pillanattól fogva az építőipar összes szereplőjének. Érzékelhetően megnőtt a média- és közfigyelem a szakmánk iránt, amihez talán az érdekképviselet is fel tud zárkózni a kamara és az állami szervek összehangolódásával. Széles társadalmasítás jellemezte a törvényalkotó folyamatot a szakmai szervezetek bevonásával. A szellemi iránymutatást és személyes példamutatást pedig olyan magyar építészettörténeti alakokkal határoztak meg, mint Lechner Ödön, Kós Károly és Makovecz Imre. Ebből a névsorból személyes kedvencem diákkorom óta Kós Károly, aki olyan komplex életpályát tudott felmutatni írói, közösségszervező és politikusi tevékenységével, ami talán a magyar főváros és környékén szinte pályakezdőként megvalósított épületeinek a hatásával vetekszik. 35 évesen, pályája és elismertsége csúcsán, az első világháború borzalmai után hazaköltözött szülőföldjére, hogy ott 60 éven keresztül aktívan szervezze az elszakadt magyarság kulturális életét és segítse az egyházat egyfajta térségi főépítészként. Nekem mindenképpen személyes példa, így örülök, hogy hivatalosan is az ő születésnapja lett a Magyar Építészet Napja.

-  Miért fontos a szimbolikus figyelemfelhívás a szakmára, hivatásra, művészetre?

- Véleményem szerint az építészek megbecsülése a mai társadalomban jóval elmarad a korábbi korokhoz képest. Ebben természetesen sok minden közrejátszott az oktatás felhígulásától kezdve, a szakma elnőiesedésén keresztül a technológiai fejlődéssel járó specializálódással megspékelt elatomizálódásig, ami az egykori állami illetve tradicionális családi, de nagy létszámú közösségek felbomlásával járt. Eltűnt a mester-inas tanítványi viszony is, és a mérnöktársakkal való munkakapcsolat feszessége is fellazult. A szakmai közösségeken is érzek néha rivalizálást az együttműködés helyett, de az országos kamarában is tetten érhető a főváros-vidék ellenérdekeltség néha. A társművészek bevonása az építés drámájába pedig a modern és a kortárs építészet megjelenésével szinte nyom nélkül eltűnt. Ennek a folyamatnak az ellentéte lehet az új 3 ezrelékes törvény, és a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté válása óta végzett intenzív együttműködési kísérlete a különböző művészeti ágak és a tudomány között. Az új regionális szervezetek pedig talán "le tudják juttatni vidékre is a magaskultúrát". Hiszek az összművészet erejében, és a társművészek egymásra hatásában az alkotás során.

- Hogy látja Kós Károly és Makovecz Imre életművének az őrzését, továbbélését országos és zalai szinten?

- Nagyon fontos előrelépésnek tartom, hogy idén törvényi szinten jelennek meg bizonyos elvi és személyek hitelességéhez köthető alapvetések. Lechner Ödön, Kós Károly és Makovecz Imre munkássága és közéleti szerepvállalása innentől kezdve kiindulási alap lesz a következő generációknak. Azonban tudjuk, hogy a munkásságuk, minden erőfeszítés ellenére sincs teljesen feltárva, dokumentálva, hátrahagyott épületeik változatos formát mutatnak. Ennek tükrében fontos lenne a mindent begyűjtő archiváló munka mellett egy értékleltár felállítása, cselekvési terv arra, hogy mi a tennivaló a megvalósult vagy részben megsemmisült épületeikkel kapcsolatban. Van köztük számos műemlék vagy helyi védettségű épület is, de néhány sajnos ismeretlen vagy kétségbeejtő állapotban található, akár még nyilvános és frekventált helyeken is, és itt nem csak a mai országhatárokra kell gondolni...

Zala megyében is sok a hagyaték (személy szerint Lendvát is ide sorolom), Zalaegerszegen a gébárti alkotóházban állandó Makovecz-kiállítást, könyvtárat és filmarchívumot rendeztünk be, ami idén kiegészült a digitális Makovecz installációs oszloppal is, de szeretnénk élőbbé tenni a Budapest, Városkúti út 2. szám alatti Makovecz Központ és Archívummal a kapcsolatot. Régi vágyunk a Makovecz Utak program keretében a kirándulások beindítása. Ehhez évente novemberben csatlakozik a Héttorony Fesztivál is valamelyik zalai épületében.

A gébárti tavi Boldogasszony Kápolna állandó nyitva tartását szeretnénk kitolni, és a zarándokkápolna funkciót is felerősíteni. Kós Károly és Lechner Ödön nem nagyon kapott megbízást ezen a környéken, de tanítványaik munkáit szerencsére ápolhatjuk hasonló szinten. Azt érzékelem, a globális építészeti trendek ellen a  tradicionális épületállományunk megőrzése lehet az egyik megoldás.  Az új építési törvény hatalmas keretlehetőséget ad ennek.

- Az építészet alkalmazott művészet, hogy fér meg egymás mellett a sokféle trend? Kiveti-e magából a hibákat, zsákutcákat, vagy a megrendelő diktál, kiszolgáltatottá téve az építészt? 

- Az építészet a művészetek anyja, a csúcsművészet, vagy a megfagyott zene. Ha sikerül a 3 ezrelékes törvényt elfogadni, akkor nem kérdés, hogy újra definiáljuk, hogy az építészet a művészetekhez tartozik. Ez szerintem stílustól független. Az építészeti stílusok és trendek pedig akkor tudtak eddig is a történelem során egymás szomszédságában jól megférni, ha nem tagadják az előttük lévőt, hanem tiszteletben tartják az előző minőségi eredményeket, és esetleg apró hibáikon próbálnak meg újítani, korszerűsíteni. A digitális forradalom és a mesterséges intelligencia elszabadulásával ezt látom a legnagyobb kihívásnak. A megrendelői igények és hatósági előírások állandóan változnak, mondhatjuk úgy is, hogy pillanatnyi érdekek az építészettörténet egészében. Túl kell élni, és az építésznek egyfajta karmesterként (megfagyott muzsikusként) kell uralni az egész építési folyamatot a beruházás előkészítésétől az átadásig. Szerencsés esetben a későbbi átalakítások során is bevonhatják az eredeti alkotókat, de ez ritkán szokott megvalósulni, mert nincs olyasfajta névjegytáblája egyelőre a házaknak, mint az energetikai tanúsítvány, vagy a gépjárművek eredetiségvizsgája.

- Ellen lehet-e állni a bizonytalan ízlésnek?

Nem tudom, mert még nem próbáltam. Akkor lenne egészséges a tervezés folyamata, ha bizonyos megrendelők úgy keresnének meg bizonyos tervezőket és kivitelezőket, hogy tudatában vannak, kitől mire számíthatnak a szolgáltatás megrendelése esetén, mint például egy autó vagy óra vásárlása esetén, de még talán egy szobornál is kisebb a bizonytalanság a végeredményt tekintve. Érdekes mozzanat lesz, amikor a társművészek a kivitelezők alvállalkozóiként kell, hogy kötbéres határidőre készítsék el alkotásaikat. Nem szabad elfelejteni, hogy minden ember vagy alkotócsoport életében van többféle periódus, vagy élethelyzet, hiszen nem vagyunk gépek. Megpróbálunk alkalmazkodni az ízlésekhez és a világ aktuális alakulásához.

- Merre halad a szakma világszerte és itthon?

- Pozitív várakozással tölt el a szükségszerű paradigmaváltás. A dekonstrutivizmusban azt hirdették, hogy "minden egész eltörött". Ennyire talán még nem rossz a helyzet, de sokszor figyelmeztetnek minket építészeket is, hogy ha így folytatjuk, akkor rongáljuk a földet, ami egyelőre a életterünk. Vannak olyan szélsőséges elképzelések is, hogy nem szabad újat építeni, zöldterületet elvenni, csak a régi épületállomány átépítése és a barnamezők fejlesztése mehet tovább. A települések szétfolyásának és összeérésének egyébként én sem látom az értelmét. Szerintem az Építészeti Múzeum tervpályázata (amin személy szerint már negyedszer vettem részt különböző alkotótársaimmal) is jól mutatja, hogy elindult egyfajta versenyfutás a szakmában, ki találja először meg a helyes utat. Ezzel párhuzamosan világszerte megindult a fa- és ökoépítészet népszerűsítése, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Óvatosan kell ezzel is bánni, úgy, mint a bioélelmiszerekkel vagy az elektromos autókkal. Fékezett habzású átállásban hiszek. A régen vágyott kiszámíthatóságra, tervezhetőségre van szüksége a magyar építőiparnak. Azok a hullámverések, amik értek minket az elmúlt évtizedben, nem segítik a folyamatos fejlődést. December 13-án a Pesti Vigadóban a Kós Károly Egyesülés által szervezett Országépítés konferenciánkon erről is többször esett szó.