Frissen Zalából

2022.02.05. 16:00

Néhány év múlva végleg az enyészeté lehet az egykor élettel teli grófi majorság Zalakomár-Ormándpusztán

Zalakomár Ormándpuszta településrészén egykoron virágzó, pezsgő volt az élet – a hajdani grófi birtok mára szinte elnéptelenedett, s nem kétséges, hogy néhány év múlva teljesen az enyészeté lesz.

Horváth-Balogh Attila

Az ember kicsit úgy érzi, hogy ahol Kardics József él, ott kezdődik a világ vége

Forrás: Gergely Szilárd / Zalai Hírlap

A település Zala és Somogy megye határán, Zalakomár mellett fekszik, s immáron a 19. század óta annak településrésze. Első írásos említése 1412-ből datálódik, a Kanizsai család és az óbudai káptalan birtokperének dokumentációjában szerepelt először Ormandhyda néven. 1832-ben már Ormándpuszta néven említik. Az 1700-as évek végén került a Somssich család tulajdonába, s maradt is az övék az 1945-ös államosításig. A település a grófi család majorsága volt. 

Csárdi Tamás polgármester szerint tudatosan sorvasztották a falut
Forrás: Gergely Szilárd / Zalai Hírlap

A település éke az erdő övezte eklektikus Somssich-­kastély, amely ma magánterület, külön engedéllyel lehet csak belépni. Jelenlegi tulajdonosa a világhálón árulja, az ott közzétett hirdetés tanúsága szerint a több mint 1500 négyzetméteres, 26 szobás ingatlanért 420 millió forintot remél. Az épülethez 75 ezer négyzetméteres telek tartozik, sertésólakkal és lóistállóval. A kastély utolsó lakója gróf Somssich Antal volt, aki agrármérnöki végzettséggel rendelkezett, és az I. világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia lengyel megszállási övezetében teljesített szolgálatot. 1919-ben jelentkezett a lengyel hadseregbe, ahol hősiességével kitüntette magát a szovjet–lengyel háborúban. A vitézségi érem IV. fokozatát kapta meg, és alezredesként került tartalékállományba. A 30-as években országgyűlési képviselőként szolgálta hazáját, majd 1950-ig a birtokán gazdálkodott. A kommunisták 3 évre kitelepítették, csak azt követően térhetett vissza – no nem a kastélyba, hanem annak cselédlakásába. Egy lórúgás következtében hunyt el 78 évesen, 1958-ban. A településrész temetőjében lévő síremlékét lengyel–magyar összefogással újították fel, amelyet az önkormányzat mellett a zalakomári iskolások gondoznak – az intézmény egyébként a nevét is felvette. 

A kastély egykoron – most új gazdára vár
Forrás: Zalai Hírlap / Archívum

A kastély az államosítás után iskolaszanatóriumként, gyermeküdülőként, végül szociális otthonként működött. El lehet képzelni, hogy míg gyermeküdülőként funkcionált a kastély, mennyire élettel teli lehetett, Ormándpuszta egyébként akkor még ettől függetlenül is vitális településnek számított, pezsgő közösséggel – a grófi időszakról pedig már ne is beszéljünk… Ma ha végigsétálunk a településrészen, üres, leromlott, düledező házakat találunk, de a lakottak sincsenek sokkal jobb állapotban. Csak a kutyák ugatnak, és a baromfik kárálnak, de van, ahol még azok se, nyomasztó a csend. Csárdi Tamásnak, Zalakomár polgármesterének adatai szerint jelenleg 6 ingatlan lakott, melyekben 20 fő él. 

Vannak páran, akik nem adják fel, és még tartanak jószágot
Forrás: Gergely Szilárd / Zalai Hírlap

– Dédmamám Ormándról származik, a dédapám a gróf fődisznópásztora volt – osztotta meg velünk a polgármester. – Tulajdonképpen a gróf cselédei éltek Ormándpusztán, és amikor megtörtént az államosítás, a grófot pedig megfosztották mindenétől, ezek az emberek elkezdtek beköltözni Zalakomárba. Nyilván az autóbusz-közlekedés, a munkalehetőségek is erre a lépésre kényszerítették az embereket, illetve még valami: építési tilalmat adtak ki Ormándpusztára, tehát szándékosan elsorvasztották ezt a települést. Hogy mi lesz vele? Az utolsó nagyobb család 3-4 évvel ezelőtt jött el onnét. Akik maradtak, többségében nem fiatalok, ha ők meghalnak, vége lesz a településnek. Szerintem ez 20 éven belül be fog következni, de lehet, hogy sokat is mondtam… 

Szőke Miklós és párja, Kovács Mária már nem akar menni innét sehova
Forrás: Gergely Szilárd / Zalai Hírlap

Csárdi Tamás az önkormányzatnál dolgozó Kardics Józsefhez irányít minket, aki a kedvünkért hazatér otthonába a munkából. Pár ház áll ott, ahol ő lakik, ez a településrész széle, az „utca” – igazából nem is nevezném annak, mert szilárd burkolata nincs, a fagyott sárban autóztunk el a házig. Másik oldala egy szűk erdősáv, majd a szántóföldek következnek. A szomszédos porta udvarán birkák figyelik érdeklődve az érkezőt, egy másikon pedig kiabáló libák nyújtogatják nyakukat. Kardics József portáján a feldarabolásra váró fa áll hűvös halomban. 


– 2000-ben költöztem ide, amikor új kapcsolatom lett – mesélte a férfi. – Hogy milyen itt az élet? Nem egyszerű, autóm nincs, biciklivel járok be Zalakomárba. Hiába van szakmám, csak a hivatalnál kapok munkát. Itt elég nagy a távolság a házak között, egyik oldalról van közvetlen szomszédom, a másik messzebb lakik, ott, a szélén. Volt már példa rá, hogy betörtek hozzám, de nem találtak semmit, csak egy hitvány rádiót dobtak ki a hóba. Állatokat nem tartok, amire szükségem van, megveszem a boltban. Nincsen már nekem energiám arra, az élettársam meghalt, egyedül vagyok, mint az ujjam, elég a bajom jószág nélkül is… 

Sok az elhagyott, romos ház a településrészen
Forrás: Gergely Szilárd / Zalai Hírlap

A férfi elmondta: érzékeli, hogy egyre kevesebben élnek Ormándpusztán – úgy véli, bele kell törődni, hogy a falut nem lehet megállítani a kihalás útján. 
Utunk során találkoztunk egy párral is, melynek férfi tagja nem hétköznapi módon került a településrészre. De erről kicsit később. 


– Én már 5 éves korom óta itt élek. Abban az időben még jó volt itt, szemben végig házak álltak – mutatott a Marcali felé vezető aszfaltos út túloldalára Kovács Mária, ahol már nyomuk sincs az ingatlanoknak, maradványaikat teljesen benőtték a fák, cserjék. Visszavette a természet, ami az övé. – Ahogy elmentek innét a lakók, nem volt már, aki törődjön az ingatlanokkal, gondozza, s egy idő után összedőltek, vagy egyszerűen elbontották őket, és a belőlük kinyert építőanyagokat másutt használták fel. Gyerekkoromban még sokan éltek a településrészen, talán százan is. Nem volt az olyan régen, 47 éve és ennyi elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elnéptelenedjen Ormándpuszta. Most már nagyon nehezen lehet itt boldogulni, de mi gazdálkodunk, baromfit, hízókat tartunk, hogy legalább az élelmiszer egy részét megtermeljük magunknak. A buszközlekedés nagyon rossz, reggel, délben meg este jön egy-egy járat, akinek nincs autója, az kénytelen biciklivel járni Zalakomárba. Én Zalakaroson találtam munkát, ott dolgozom – természetesen autóval közlekedem. 

Gróf Somssich Antal síremlékét a helyi iskolások is gondozzák
Forrás: Gergely Szilárd / Zalai Hírlap

– Én tanyán születtem, nekem nem újdonság az elszigeteltség, az egyedüllét. A családomban mindenki juhász volt, én is azt folytattam – árulta el élettársa, Szőke Miklós. – Arra mentünk, amerre munka volt. Ormándra is így kerültem, a 80-as évek elején Kecskemétről hajtottam birkákat a kastély környékére. Most már több mint 30 éve vagyunk együtt, a párom ott dolgozott a konyhán. Az ország másik feléből ide kellett eljönnöm, hogy megtaláljam azt, aki egy életre a társam lett – mi már biztosan nem költözünk el innét sehova, maradunk az utolsó leheletig… 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában