Útlevelek a Bach-korszakban

Utóbbi vonatkozik a Bach-korszakra is, mivel az új államhatalom megszilárdítása és az egyre romló közbiztonság (rablóbandák fosztogatása) miatt az állampolgárok országon belüli mozgását fokozott éberség követte. 

Az úti okmányok története Magyarországon egészen az ál­lam­alapításig nyúlik vissza, a külföldről érkező papoknak már az Árpád-korban is célszerű volt maguknál ajánlólevelet tartaniuk. Az évszázadok folyamán egyre nagyobb teret kapott az utazás, a szomszédos megyék, távoli vidékek és országok megismerése iránti igény. A 17–18. századtól kezdve lett egyre fontosabb az útlevélkérdés, ugyanis a török háborúk végével sok volt a kóborló, gyanús és katonaszökevény ember az országban. Sorra keletkeztek a különböző útlevelek kiadását szabályozó rendeletek, amelyek nagy része egészen 1848-ig érvényben maradt. 

Az 1848-as forradalom és szabadságharc új időszakot hozott el az utazáshoz való jog szabályozásában. Windischgrätz, a császári haderő parancsnoka már a harci cselekmények alatt megszigorította a megszállt területeken az utazásokra fennállott szabályokat. Ezen regulák az Alexander Bach belügyminiszter által fémjelzett 1850-es évek nagy részében is érvényben maradtak. A Bach-­korszak híres volt bürokratikus közigazgatásáról, az emberek folyamatos ellenőrzéséről, mivel állandóan keresték az egykori szabadságharcos katonákat és a politikai bűntettel vádolt embereket. Ennek köszönhető, hogy a Zala Megyei Levéltárban több száz útlevél fennmaradhatott. A windischgrätzi szabályozásból tudható, hogyan kellett kinéznie egy útlevélnek. Tartalmaznia kellett a személy polgári állapotát, születési helyét, vallását, lakhelyét, születési évét, termetét, képét, haját, szemét, orrát, különös látható jelét, saját aláírását, utazásának célját, kivel utazik, valamint ezen útlevél érvényességét. A zalai útlevelek személyi adatainak kitöltése valószínűsíthetően a járások közigazgatási főbírájának feladata volt, mivel a források alapján ide érkeztek a kérések azoktól, akik utazni kívántak. Az útlevelet kérelmező embereknek rendelkezniük kellett a saját lakóhelyük bírája és három esküdt jelenlétében aláírt bizonyítvánnyal, amelyben ez állt: „Saját jó állásunk és felelősségünk alatt, miután a fönt írt előttünk ismeretes s minden politikai bűntől mentes az útlevél kiállíthatónak bizonyíttatik.” A pozitív elbírálás után elkezdődhetett az útlevél kiállítása, amelyet elküldtek a megyefőnökhöz aláíratásra, majd onnét visszajuttatták az igénylőhöz. (Zalában Bogyay Lajos volt a cs. kir. megyefőnök.) Az ügymenet csak pár napot vett igénybe, bár előfordulhattak késések is. A sikeres kézbesítés után az útlevélre váró egyénnek már csak annyi feladata volt, hogy aláírásával hitelesítse e hivatalos okmányt. Ebben a korban a legtöbb ember írástudatlan volt, így nagyobbrészt az aláírásmező üresen maradt. Érdekes módon Steiner Lázár keszthelyi orvostanuló útlevelén se szerepelt a saját kezű aláírása, pedig egy orvosnak készülő ifjú biztosan ismerte az írás tudományát. 

Az útlevelek személyi adatai­nak vizsgálatából következteté­seket vonhatunk le az adott kor társadalmi viszonyairól. A polgári állapot adatmezőnél változatos elnevezéseket találunk, úgymint mérnök, orvostanuló, kereskedő, kocsis, juhpásztor, illatárus, cséplő. A Zala Megyei Levéltárban őrzött útlevelek között a legtöbb útlevél tulajdonosa kereskedő, ami nem meglepő, mivel foglalkozásuk űzéséhez elengedhetetlen volt a folyamatos utazás. Ez a megállapítás szoros összefüggésben van azon ténnyel, hogy a legtöbb útlevél-kérelmező héber vallású. A többi vallási felekezet képviselői is megjelennek az iratokban, például római katolikusok, ágostai hitvallásúak, reformátusok. A termete kifejezéshez a férfiaknál leginkább a közép megnevezést használták, a nőket pedig alacsony jelzővel illették a hivatalnokok. A szemszínüket változatosnak, az orrukat rendesnek vagy szabályosnak ábrázolták az útlevélkészítők. A különös ismertetőjel által lehetett legjobban beazonosítani az embereket. 

Előfordultak olyan jellemzések is, mint például kopasz, jobbik szemére vak, mind a két szeme hibás, himlőhelyes, fél lábára sánta. Az úti cél kitöltése volt az egyik legfontosabb, hiszen ez volt az oka az útlevéligénylésnek. Legtöbb alkalommal az utazási indok a „magánügy” volt. Ez sok mindent takarhatott, de túlnyomórészt család- és rokonlátogatást jelentett. Például 1852-ben Pusztaszentlászló tanítója és jegyzője „atyafi látogatás” címén kapott útlevelet. Gyakori kérelmi jogalap volt még a „kereskedési ügy” és a „fürdőhasználat”. A kor földbirtokosai előszeretettel vették igénybe az örökös tartományok fürdőhelyeit (Gleichenberg, teplicei fürdő, Karlsbad). A tanulmányok folytatása is gyakran szerepel mint megnevezett úti cél, például Steiner Lázár keszthelyi orvostanuló, aki Bécsben végzi egyetemi tanulmányait, vagy Horseczky Sándor nagykanizsai mérnöktanuló, aki Pesten folytatja felsőfokú képzését, valamint Grünwald Sándor nagykanizsai festőművészeti iskolába kívánt járni. Munkakeresés, álláskeresés is megjelent a kérvények között, ahogyan láthatjuk Rosenbauer Kálmán példáján, ő rabbiként keres új szolgálati helyet Magyarországon. Az utazik mezőbe a pontos település, megye, országrész került, mint példának okáért: Csehország, Osztrák Örökös Tartományok, Magyarhon, Somogy megye, Zala megye. A példákból is világosan kirajzolódik, hogy ezekben az években mozdulni se lehetett ezen úti okmányok nélkül, akár még a megyén belül se. 

Az útlevelek érvényességi ideje változatos: nyolc nap, három hónap, fél év, egy év. Zalában a féléves időtartamú útlevelek a legjellemzőbbek, amelyeket elsősorban rokonlátogatás, magánügy vagy kereskedési ügy céljából bocsátottak ki. A nyolcnapos útlevelek ingyenesek voltak, ezért ehhez az okmányfajtáért a szegényebb társadalmi státuszú emberek folyamodtak. A többi útlevélért 30 pengő bélyegdíjat kellett fizetni. Észrevehető, hogy nagyobbrészt férfiak rendelkeztek útlevéllel, de előfordultak női kérvényezők is. Hölgyek legtöbb esetben akkor adtak be útlevélkeresetet, ha férjüket kísérték hivatalos utakra vagy rokonlátogatóba más megyékbe és országrészekbe. 

A megye járásainak közigazgatási irataiban számos olyan eset fennmaradt, hogy letartóztattak embereket az útlevél hiánya miatt, mint példának okáért 1851-ben Varga Józsefet Kiskomáromban, e tettéért börtönbe került, szabadulásához a lakóhelye közigazgatási bírájának kellett igazolnia kilétét. 
Az útlevél a Bach-korszakban elengedhetetlen volt az emberek személyazonosságának igazolásához. Tulajdonképpen a mai személyi igazolványhoz hasonló okmány volt. E hatalmas forrásmennyiségnek hála híven tudjuk rekonstruálni az akkori emberek mozgását, ami által szélesebb képet kaphatunk életükről, életmódjukról, valamint jobban megismerhetjük Magyarország történelmét.