Kárpátaljai családoknak gyűjtött a homokkomáromi Bodó Tamás

Enélkül valószínűleg meghiú­sult volna az egész vállalása, ami már önmagában is a csodára, illetve egészen pontosan a Jóisten kegyelmére épült. 

– 2015 óta évről évre elindulok hol kisebb, hol nagyobb megpakolt autóval Beregszászra és a környező településekre, hogy az ott élő rengeteg szegény sorsú embert segítsem mindazzal a pénz-, illetve tárgy­adománnyal, amit a megelőző időszakban összegyűjtök – bocsátotta előre Bodó Tamás. – Ebben támogat a munkahelyem, a nagykanizsai Piarista Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium és Boldog Donáti Celesztina Óvoda is, ahol a gyerekek és a pedagógusok körében évről évre gyűjtés indul annak érdekében, hogy minél több családhoz eljuthassunk a segítséggel. Már maga a gyűjtés is egy csoda: amikor a legnagyobb közösségi portálon hírül adtam, hogy újra Kárpátalja az úti célom, sok magánszemély – köztük számomra ismeretlenek is –, egyházi ember és közösség keresett meg felajánlásaikkal, használati eszközökkel és pénzzel, 10-20-100 ezer forinttal. De miután megjelent a Zalai Hírlapban a beharangozó cikk, meghatványozódott az adakozók száma. Ennek köszönhetően három-, nem tévedés, hárommillió forint gyűlt össze, s akkor még nem beszéltünk a tárgyi adományokról! Már ez isteni csoda, amit ezúton is köszönök minden jó szándékú embernek. Természetesen, mindent dokumentáltunk fotóval is, így az adományok útja pontosan nyomon követhető. A munkában egy kint élő pedagógus, Bárdos Péter segít már hatodik éve, ő térképezi fel azon családokat, akiknek segítségre van szükségük. 

Tamás elmondta: sokat jelentett számára, hogy a legelső felajánlásokat fiai tették. Egy nagylelkű mecénás pedig kibérelt a kiszállításhoz egy 3,5 tonnás kisteherautót, s fizette a kiszállítás költségét is. Szóval minden együtt volt ahhoz, hogy a férfi újabb sikeres „küldetésen” legyen túl, melyre elkísérte középső fia, Bence is. Persze, az élet túl egyszerű lenne, ha rendben menne minden. 

– Múlt pénteken indultunk útnak, estére értünk a határ­átkelőhöz – idézte fel Bodó Tamás. – Tapasztalataim szerint az ukrán határőrök mindig nehezen engednek át, mintha megalázónak tartanák az országuk számára, hogy innét megy segélyszállítmány hozzájuk. Ahogy mondani szokták: minden alkalommal „szívatnak”. Ott az a szokás – meg is követelik –, hogy az okmány­ellenőrzés közben le kell állítani a motort. A magyar oldalhoz érve így is tettem. Amire végeztünk, az akkumulátor teljesen lemerült, a sebességváltó pedig beállt, semmit nem tudtam vele csinálni. (Mint később kiderült, valamiért az elektronika letiltott a kisteherautóban.) Már bent volt a pecsét az útlevelünkben, amikor mondta a magyar határőr, hogy műszaki hibás járművel mégsem engedhet ki minket. Végül sikerült meggyőznünk, és egy másik teherautó elvontatott az ukrán ellenőrzéshez. A sofőr ismeretlenül is nagyon segítőkész volt, de barátilag azt mondta, ennyi cuccal biztosan nem engednek be az ukránok. Utóbbiak az autóval voltak inkább elfoglalva, azt mondták, műszaki hibás autóval nem léphetünk be. Próbáltunk egyezkedni, persze, sikertelenül, akkor már mindegyik vámos és határőr ott állt körülöttünk és nagyon nyeregben érezhették magukat, mert az egyikük azt mondta: most azonnal indítsuk be az autót, ha nem sikerül, fordulhatunk vissza. A segítőkész teherautós elkezdett behúzni – láss csodát, elindult a motor és működött a váltó is! Az ukránok annyira ledöbbentek, hogy elfelejtették megnézni a rakományt. Ez az egész arra volt jó, hogy a Jóisten elterelje a figyelmüket… Szombat hajnalban érkeztünk meg Beregszászra, kicsit aludtunk és egész nap, illetve vasárnap is végeztük a kiszállítást – estére pedig haza is értünk Homokkomáromba. 

S hogy mi volt a rakomány? Körülbelül 7-8 tejesládányi édesség, szánkók, rollerek, korcsolyák, görkorcsolyák, 5 tejesládányi tisztítószer, 2 szatyor gyógyszer és vitamin, 6-7 zsáknyi játék, 1 nagy szatyornyi mesekönyv, 4-5 tejesláda tartós élelmiszer, 5-6 zsák cipő és ruhanemű, 1000 textilmaszk és ugyanennyi kézfertőtlenítő. Tamás kivételesen 17 biciklit is vitt a Kárpátalján élőknek, nagy szükség van ott az olcsón fenntartható közlekedési eszközökre, ráadásul a drótszamár a gyerekek körében amúgy is hiánycikk. A hárommillió forint nagy részéből tűzifát vásároltak, de futotta belőle több orvosi beavatkozásra, illetve villany- és gázszámlák kiegyenlítésére is. 

– A pénzt folyamatosan küldtem ki Péter barátomnak, aki a tűzifa-kereskedőkkel próbálta a legjobb árat kialkudni – folytatta Bodó Tamás. – Így tudtunk pénzt adni például egy idős, akkor megözvegyült bácsi szemműtétére, aki enélkül megvakult volna. Beregszászra, Gátra, Csonkapapira, Tasnádra és Sárosorosziba vittük az adományokat, olyan helyeken és körülmények között élő embereknek, amilyeneket mi itthon el sem tudunk képzelni. Ott hidegebb a tél, mint nálunk, és jártunk egy néninél, akihez, amikor bementünk, borzasztóan fáztunk, majd megfagytunk. Ő azt mondta: azért nem fűt, mert ennél hidegebb is lesz és arra tartalékol… 

A másfél nap alatt 24 családhoz, szegény, beteg emberekhez jutottak el. Volt, hogy egy család többfajta segítséget kapott, például az élelmiszercsomag és a tüzelő mellett kifizették a villanyszámla-tartozásukat is. A baj tehát nagy és sajnos egyre nagyobb, Bodó Tamás ezért már tervezi a következő utat. Ha a körülmények engedik, húsvét előtt újra útnak indul.