Pappá szentelték a zalaújlaki Antal Zsolt Benedeket

Zsolt atya úgy érzi, ez a két rövid mondat tökéletesen összefoglalja mindazt, amit gondol a papi hivatásról és saját feladatáról.

Mit éreztél, amikor szentelés közben a földön feküdtél a Jézus Szíve-templomban? Véget ért a hosszú út, melyre a dél-zalai kis faluból, Zalaújlakról indultál, vagy épp ellenkezőleg, most kezdődött?

– Jó érzések kavarogtak bennem, de egyikre sem gondoltam akkor, inkább úgy éreztem, ez is az út része volt. Persze mégiscsak állapotváltozás, kegyelmi többlet, de a szentelésem alapjaiban nem változtatja meg az életemet. Az már akkor megtörtént, amikor felvettek az esztergomi szemináriumba.

Hozzáteszem, a szemináriumban is ügyelnek a fokozatosságra: a 6 év alatt egyre több feladatunk van, egyre több dolgot bíznak ránk és egyre több mindenbe látunk bele. Tavaly diakónusként én már oda kerültem gyakorlatra, ahol most, az újmiséim után is leszek, a Kaposvár-donneri Szent Kereszt-plébániára, ami nagy könnyebbséget jelent, hiszen nem kell mindent a nulláról kezdenem.

Amikor megismertelek – hiszen többször is bombáztál témákkal, fiatal korod ellenére a Zalai Hírlap rendszeres olvasója és lelkes lokálpatrióta voltál –, hallgatag, szolid és visszahúzódó kamasz benyomását keltetted, mára pedig határozott, választékosan fogalmazó, a hivatására büszke pap lettél. Ez is a szemináriumnak köszönhető?

– A szeminárium sok mindent tanít, sok mindent nyújt és tág teret ad ahhoz, hogy valaki változhasson. Persze sok múlik saját magunkon is. Én például magabiztosabb lettem, mert ahogy halad előre az idő, a fiatal papnövendékek egyre több mindenről hiszik el, hogy meg tudják csinálni. Nagyon sokat segített a nagykanizsai Jézus Szíve-plébánia Antióchia Közössége, a sok-sok tanúságtétel, amit egymásnak megfogalmaztunk, a homokkomáromi Nyolc Boldogság Katolikus Közösség hétvégéi, programjai, és mint mindenkinek az életében, az enyémben is voltak meghatározó papi személyiségek.

Ugyan nem volt túl személyes velük a kapcsolatom, de mivel hajlamos vagyok kívülállóként szemlélődni, elemezni másokat, a viselkedésüket, ezért a kiállásukkal mégis hatottak rám: Somogyi Imre nagyrécsei plébános, aki ellátja Zalaújlak lelki szolgálatát is és Fliszár Károly, aki az én gyermek- és kamaszkoromban Gelsén, Újudvaron és Nagykanizsán, a Jézus Szíve-plébánián is szolgált, ő indította el az újudvari hittantábort.

Tőlük, az ő munkájukból igyekszem, igyekeztem sokat meríteni. Amúgy már egészen kisgyerekkoromtól vonz a papság, szüleim elmondása szerint óvodásként is „misést” játszottam otthon, a kisszéken előkészítettem a misét, és széttártam a karjaim, mint a pap bácsi a templomban. Aztán ahogy cseperedtem, bele­gondoltam, hogy a papság nemcsak erről szól, hanem ki kell állni, adott esetben több száz ember elé, beszélni kell előttük, gyóntatni őket, meghallgatni a gondjaikat, szóval foglalkozni velük – és ez kiskamaszként már nem volt számomra annyira vonzó.

Ahogy mondtad, csendes, visszahúzódó, otthonülő srác voltam. Aztán kapcsolatba kerültem a szintén a Jézus Szíve-plébánia égisze alatt Galambokon működő imatáborosok legnagyobb korcsoportjával, akik rendszeresen átgyalogoltak egy erdei úton Zalaújlakra, és megnézték a templomot is, aminek a kulcsa nálam volt, ha édesanyám – ő a sekrestyés – dolgozott. Kinyitottam nekik az ajtót, részt vettem a szentmiséjükön, és láttam őket, hogy mennyire jól érzik magukat, hogy vidámak, sokan vannak, és milyen szépen beszélgetnek egymással.

Ez nekem akkor nagyon megtetszett, de sok évig nem mertem jelentkezni az imatáborba. Egyik nyáron mégis rávettem magam – akkor indult el bennem valami nagy változás, már ki akartam lépni a komfort­zónámból, elmenni idegenek közé, barátságokat kötni. Ezáltal ismertem meg egy nagyszerű, új dolgot, amit addig nem tapasztaltam. Teljesen magával ragadott a közösség és a hangulat, az, hogy szabadon beszélgethettünk mindenféléről. Az imatábor és az Antióchia Közösség egymásba fonódik, egymásra épül, s az imatáborban hívtak meg az Antióchiába.

Ott is egyre több dolgot bíztak rám, csoportokat vezettem, hihetetlenül sokat jelentett nekem, hogy megbíztak bennem. Szárnyalni kezdtem, majd az utóbbi években már én szerveztem az imatábort a gimnazista-egyetemista fiataloknak. Ezekben az „iskolákban” értettem meg, mi az: tenni az emberekért, önzetlenül, viszonzást, hasznot nem várva. Amikor ez tudatosult bennem, az maga volt az áttörés, akkor jöttem rá, hogy engem is hívhat az Isten. Persze, mindig is hívott, de egészen addig nem volt meg a hogyan, a miként…

Miért pont ez lett a papi jelmondatod: „Érted! Veled!”?

– Több olyan idézetet választhattam volna a Szentírásból, ami igaz rám, a gondolkodásomra, de egyik sem adja vissza úgy a lényeget, mint ez – fogalmazott Zsolt atya, aki túl van már az első három újmiséjén, Zalaújlakon (a szülőfalujában), Nagyrécsén a plébániatemplomban, valamint Kanizsán, a Jézus Szíve-templomban. A következő július 11-én 16 órakor lesz Gelsén, illetve augusztus 13-án 18.30-kor a homokkomáromi kegy­templomban is találkozhatnak vele a hívek.

– Ráadásul sokféleképpen lehet értelmezni ezt a jelmondatot, főleg, ha a mondatközti és a mondatvégi írásjeleket megváltoztatjuk. Mondhatom a híveknek, Jézusnak, de akár ő is mondhatja nekem, és még sorolhatnám. Akárhogy is alakítjuk, mindegyik jelentését a magaménak érzem, kifejezi mindazt, amit szeretnék.

No és mit szeretnél, milyen pap akarsz lenni?

– Személyes és hiteles. Ebben a két szóban minden benne van, amit gondolok a hivatásomról, az is, ami eddig nagyon nehéz volt nekem. Most már, hála Istennek, egyre jobban megy, ez pedig a kapcsolatépítés, az, hogy egy másik emberrel valamilyen együttgondolkodást kezdeményezzek. Nagyon fontos, hogy személyes kapcsolatokat, barátságokat építsünk, egy közösségben elég, ha csak ketten nincsenek jóban, az az egész közösségre rányomja a bélyegét.

És sok ilyen „csak kettő”-kapcsolat van a társadalomban, ha ezeket egymás mellé rakjuk, és mindegyikben békétlenség uralkodik, akkor az előbb-utóbb igaz lesz a közösség egészére is. Ha barátság, tisztelet és megbecsülés van, akkor az jellemzi a tágabb közösséget is. A hitelesség pedig azt jelenti számomra, hogy a hívek között lenni, jelen lenni és tanúságot tenni. Szeretném így megélni a papságom.

Fotók: Kling Márk