A szombathelyi egyházmegye is megszenvedte Trianont

Az új határok megrajzolása ugyanis – számos egyéb szempont mellett – az egyházi közigazgatást sem vette figyelembe, így sérült az 1777-ben létrehozott szombathelyi egyházmegye területi integritása is. Az akkoriban Mikes János püspök irányítása alatt álló egyházmegye területének jelentős része az Osztrák-Magyar Monarchia két utódállama, vagyis Ausztria és az akkor létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia része lett. Ennek folyamatát a történész dr. Schmidt Péter dolgozta fel részletesen, cikkünkben többek között az ő tavaly közzétett tanulmányára is támaszkodunk. Tőle tudjuk, hogy 1922/23-ban, a határvonalak véglegesítése után 57 plébánia osztrák, további 19 pedig délszláv területek része lett. A hívek száma előbbi esetében 100349, utóbbinál 67281 fő volt, bár azt is szükséges megjegyezni, hogy ez nem egyezett a ténylegesen érintett lakosságszámmal, hiszen a szombathelyi egyházmegye anyakönyveiben és egyéb kimutatásaiban értelemszerűen csak a római katolikus vallású személyek szerepeltek.

A Vatikán rendelkezései azonban nem minden esetben követték azonnal az államigazgatási-politikai folyamatokat, így a tárgyalt korban olyan helyzetek is kialakultak, amikor ezen határon túlra került területek egyházi képviseletét a szombathelyi püspökség látta el. Jó példa erre a muravidéki Lendva esete, hiszen annak plébánosa – mint azt dr. Göncz László történésztől, a szlovén parlament korábbi magyar nemzetiségi képviselőjétől tudjuk – az impériumváltást követően is a nagylengyeli születésű Strausz Flórián maradt. Emellett előfordultak rövidebb ideig tartó ex lex esetek, törvény által nem szabályozott viszonyok is, részben éppen a határmódosítások miatt. Általánosságban mégis azt kell mondanunk, hogy a Burgenlandi Apostoli Kormányzóság 1922 májusában megtörtént létrehozása, illetve a délszláv államhoz került területek betagozódása a későbbi maribori főegyházmegyébe alapvetően új helyzet elé állította a szombathelyi egyházmegyét is. Időszerűvé, szükségessé vált az egyházi igazgatási struktúra áttekintése, felülvizsgálata, amit az is indokolt, hogy az egyházmegye déli részében – tehát a zalai területen – viszonylag kevés volt a plébánia, s ezért az itt szolgálatot teljesítő lelkipásztorok aránytalan nagy számú hívő lelki gondozását látták el. Ennek megváltoztatására voltak alulról jövő kezdeményezések, de az egyházszervezeten belüli szándék is megjelent. Az új zalai plébániák vagy lelkészségek létrehozásának egyik mozgatórugója a későbbi Mindszenty József hercegprímás volt, aki abban az időben még eredeti nevén, Pehm Józsefként szolgált zalaegerszegi apátplébánosként.

Pehm József 1927-ben tette közzé Zala segélykiáltása című értekezését, amelyben kimutatta, hogy a szombathelyi egyházmegye déli részén – tehát a Zala megyei területeken – mindössze 25 plébános és 14 káplán teljesít szolgálatot, s így arányosan elosztva 2526 hívő lelki gondozásának feladata jut egy-egy lelkipásztorra. Ez az arány sokkal rosszabb volt az egyházmegye vasi részének adatainál, illetve a környező egyházmegyék mutatóinál is. Az apátplébános az értekezésben a nagy földrajzi távolságokat is megemlítette. Úgy vélekedett, a templomok és kápolnák megközelítése, a szentmisék megtartása emberfeletti munkát igényel a papoktól, ezzel is igyekezett alátámasztani abbéli álláspontját, hogy a meglévők mellé sürgősen szükség lenne további plébániák vagy káplánságok létrehozására.

A XX. század húszas éveiben az egyházmegye zalai területen tapasztalható helyzetét több tényező együttes hatása okozta. Ezek közé tartozott a demográfia alakulása, de egyes helyeken a Trianon következtében kialakult állapotok is. A hetési falvak például egyértelműen azért maradtak magukra, mert a templomaik a délszláv államhoz csatolt egykori járási székhelyen, Lendván vagy Dobronakban (más néven Lendvavásárhelyen) voltak. A két világháború közötti időben ugyan volt lehetőség a határ átjárására, s ezzel élt is a hívek egy része, de azért az mégis egy más állapotot jelentett. Pehm József javaslata – tekintettel a lelkipásztorkodó papság ellátásáról való gondoskodást szabályozó Országos Katolikus Kongruatanács 1912. évi határozatára, mely szerint minimálisan 800 hívő szükséges egy önálló egyházközség megalakításához – a meglévő 25 plébánia mellett további 18 lelkipásztori hely alapításáról szólt. Ezt a javaslatot az 1927. évi egyházmegyei zsinat támogatta, Mikes János püspök pedig annak megszervezéséért és lebonyolításáért felelős biztossá nevezte ki Pehm Józsefet.

A folyamat tehát elindult, és eleinte gyorsan is haladt. Az első újonnan kialakított lelkipásztori helyek – Becsehely, Eszteregnye, Gáborjánháza, Gutorfölde, Kerkakutas, Resznek, Rigyác és Szentadorján (a későbbi Lispeszentadorján) – már 1928-ra létrejöttek. Megalakításukat elősegítette, hogy a felsorolt települések többsége (Becsehely, Eszteregnye, Gutorfölde, Kerkakutas és Rigyác) azt megelőzően is rendelkezett már „használható” templommal, vagy korábban is önálló plébániaként működött (mint Resznek). Szentadorján és Gáborjánháza sem maradt sokáig templom nélkül, előbbi településen 1936-ra készült el a Szent Adorján vértanú nevét viselő, neoromán stílusú épület, utóbbi községben pedig még előbb, 1934-ben szentelték fel a falu birtokosa, herceg Esterházy Pál adományából és a környező falvak összefogásával épült Nagyboldogasszony templomot. Ehhez egy kedves anekdota is fűződik, a helybéliek szerint az éppen a Hetésben tartózkodó főúri méltóság autója elromlott. Azt ajánlották neki, kérjen segítséget a helyi plébánostól, Nemes István püspöki tanácsostól, aki ezermester hírében állt, hiszen eredetileg gépészmérnöknek készült, ám az I. világháborúban megfogadta: ha túléli a borzalmakat, papnak áll. Így is történt, Nemes István lelkipásztori szolgálatot vállalt, de a felszentelése előtti tudását sem feledte. Amikor aztán megjavította a herceg autóját, az megkérdezte, mivel hálálhatja meg a segítséget. A plébános állítólag úgy válaszolt: jól jönne egy templom a falunak.

Az új lelkipásztori helyek kialakítása 1930-ban Petrikeresztúrral, egy évre rá Tótszerdahellyel, majd 1933-ban Tófej-Lórántházával folytatódott. 1934-ben Pajzsszeg, 1938-ban Gellénháza, 1939-ben pedig Kálócfa központtal alakultak önálló lelkészségek, majd 1941-ben az akkor már virágzó zalai olajmező központi településén, Bázakerettyén létesült bányalelkészség, ami egy sajátos szervezeti forma volt, hiszen nem is a helyi lakosság, hanem a térségben dolgozó munkások, valamint az ott állomásozó katonaság lelki igényeinek kiszolgálását tűzte ki céljául. A bázakerettyei bányalelkészség létrejöttének körülményeiről a megalakulás nyolcvanadik évfordulója kapcsán, ez év januárjában írtunk részletesen.

Bár a tervezett 18 új lelkipásztori hely kialakítása helyett csak 15 jött létre, Pehm József azonban teljesítettnek látta feladatát, ezért egy 1941. március 22-én keltezett levelében lemondott püspöki biztosságáról, amit az egyházmegye akkori főpásztora, Grősz József június 16-án írt válaszlevelével vett tudomásul. Hogy a levélváltás között miért telt el közel három hónap, azt nem tudjuk, a kor viszonyai miatt azonban elképzelhető, hogy Grősz püspök valóban csak akkor értesült Pehm József szándékáról. Ne feledjük: a második világháború éveiben járunk, ebben az időszakban támadta meg hazánk Jugoszláviát, az ország miniszterelnöke a német politikát támogató Bárdossy lett, valamint – részben emiatt is – a Szovjetunió elleni hadba lépés felé sodródunk. Pehm József lemondó levelében utalt néhány megoldandó kisebb problémára, illetve azt is jelezte, hogy nem jött létre valamennyi tervezett lelkipásztori hely, ám ezen észrevételei biztosi megbízatásának megszűntével már nem befolyásolták az egyházmegyei szervezeti struktúra további változásait.