Weinhoffer Péter előadását a szakmai zsűri is elismerte

Péchy Blanka színművésznő 1963-ban alapított díjat Kazinczy Ferencről elnevezve, célja, hogy évente elismerjék azokat az előadóművészeket, pedagógusokat és diákokat, akik sokat tesznek a szép magyar nyelvhasználatért. Másik nagy történelmi szereplőnk, Széchenyi István szállóigéje ugyancsak azt hangoztatja, hogy „nyelvében él a nemzet”. Weinhoffer Péter, igaz, nem készül előadónak, ám kiállást, előadókészséget, tartást tanult évek alatt a különféle versenyeken és ünnepségeken, legyen szó történelmi és irodalmi megemlékezésekről, Zegasztár Gáláról vagy az alma mater ballagási ünnepségéről. Mondhatni, Péter a szemünk láttára érett fess fiatalemberré, akit még az interjú alatt is élvezet volt hallgatni átgondolt, szabatos beszédéért. Szókincséért külön dicséretet érdemelne. Az érettségi eredményét még izgatottan várja, jogi karon szeretne továbbtanulni.

– Ötosztályos angol speciá­lis nyelvi tagozaton végeztem itt a gimnáziumban, talán ebből is látszik, hogy mindig vonzott a magyar és idegen nyelv. Már alsó tagozatban szavaltam, Kazinczy-versenyre ötödikes koromban mentem először, kilenc évig, azaz mostanáig folyamatosan részt vettem a megmérettetésen. Általában olyan szövegeket választottam, amiben meg tudtam mutatni a tudásomat, erősségemet. Deme László nyelvész és Wacha Imre szak­író szövegeit különösen kedvelem. Mindkét egyetemi professzor az Anyanyelvápolók Szövetségének tagja volt. Miért fontos a szép beszéd? Elsősorban az érthetőség miatt, a nyelvünk a kultúránk, identitásunk hordozója. Ez az emlékérem azért nagyon nagy megtiszteltetés, mert az országos zsűri adja az adott évben a legérdemesebbeknek. Sok fáradság és munka van mögötte, de megérte. Köszönet az általános iskolai tanáraimnak és most Vass Szilvia és Hajduné Szabó Ágnes tanárnőknek, akik öt éven át voltak a magyartanáraim. Precizitást, lényeglátást tanultam tőlük, hogy ne vesszek el a részletekben. Természetesen a családom végig mellettem állt.

– Hogyan lehet egy ilyen versenyre készülni? Könyvvel a kezünkben tükör és a család előtt esetleg?

– Nagyon egyszerű, csupán különféle szövegeket kell olvasni, azokat értelmezni. Eleinte egyfajta hobbi volt számomra, hogyan lehet minél jobban, szebben előadni akár szakszövegeket is. Minden évben megvan az adott kötelező szövegrész nehézsége. A verseny kihívása, hogy rövid idő alatt viszonylag hosszú, háromperces szöveget értelmezünk, majd helyesen felolvassuk. Ez nem olyan, mint a színházi szereplés, előadás, de hasonlónak mondható. Vigyázunk, hogy természetesek legyünk, kerüljük a modoros, affektált beszédet. Úgy érzem, hogy jogi pályámon nagy hasznát veszem majd a versenyeken és a megemlékezéseken szerzett tapasztalatoknak.

Vass Szilvia a beszélgetés alatt háttérbe vonult, mégis óhatatlanul kíváncsiak vagyunk a pedagógus meglátására, arra, hogy miként motiválja modernizált világunkban a szebb beszédre, írásra a tanulókat.

– Az írásbeli kommunikáción jobban látszik, hogy szegényedik, átalakul a nyelvünk. Nagy szerencsém volt a legutóbbi osztályommal, mivel ők gazdag nyelvi kultúrával rendelkeznek. A gimnáziumban a diákok nagy része az írásbeli dolgozatokban törekszik a választékos fogalmazásra, kifejezésre. A folyosói beszélgetés egy másik színtér. Nagyban érzékeljük az olvasási kultúra megváltozását, visszaszorulását. Talán a tankönyveknek köszönhetően azért a szókincs még változatos, kompenzálja ezt a változást. Néha nehéz ezeket a nagy gyerekeket ösztönözni, de úgy gondolom, nekünk, pedagógusoknak a magas színvonal elvárása úgy feladatunk, hogy közben szeressék és értsék a tanulnivalót. Amikor ballagnak, remélhetőleg a tarisznyában képletesen magukkal visznek egy-két kedvenc költőt, írót.

– Sokat kellett Péterrel foglalkoznia?

– Ebben is szerencsém volt, ugyanis neki olyan erős elvárásai voltak magával szemben, hogy nekem csupán finomítanom kellett, hogyha pedig elkenődött, akkor bátorítanom. Mondhatom, hogy kilencven százalékban az ő érdeme, munkája mindaz, amit elért. Emlékszem, amikor egyszer hozta Pilinszky Apokrif című versét, az volt az első gondolatom, hogyan került a kezébe. Meg is kérdeztem, hogy biztosan érti-e, miről írt a költő. Jó volt látnom, hogyan lesz Péter egyre magabiztosabb, az előadásában pedig határozott, mégsem harsány vagy ripacs.

– A tanárnő szigorú volt és következetes, ha az adott pillanatban nem értettem a jogos észrevételt, utána rájöttem, hogy igaza van – veszi át a szót Péter. – Örülök, hogy kortársaimnak példát tudtam mutatni a magyar nyelv ápolásából. Az iskolai évek végéhez közeledve jön rá az ember, hogy mennyit fejlődtünk, milyen jó volt, hogy tanáraink nagyobb elvárással voltak felénk, és mi ezt megcsináltuk, túléltük. Most érezzük igazán, hogy a tőlük kapott tudást kamatoztatni fogjuk. Tényleg tiszta szívből köszönjük nekik.