Még a pápának sem sikerült, görögkeleti templomban miséztek a doni hősökért

Évről évre vannak, akik elzarándokolnak a magyar haderő talán legjelentősebb vesztőhelyére, a Don-kanyar érintett településeire, a csatamezőkre, melyeken még ma is láthatók a futóárkok. Marton István tótszerdahelyi plébános, tiszteletbeli kanonok 2006 júliusában járt a helyszínen egy csoporttal, melynek tagjai paptársak, levéltári kutatók, történészek és egyszerű érdeklődők voltak. Emlékeiről és érzéseiről hétfőn, a 17 órai szentmisében beszélt az érdeklődő híveknek a letenyei Szentháromság templomban.

Varga Imre atya a doni tragédiának is részese volt

Zalatárnok szülötte, a sajnos 2016- ban elhunyt Varga Imre atya volt, aki fiatalemberként mint tüzér végigharcolta a második világháborút, és bizony részese volt a doni tragédiának is – bocsátotta előre Marton István. – Szörnyű dolgokat élt át, de a gondviselés 900 kilométernyi gyaloglás után hazasegítette, ő pedig részben ennek hatására a papi hivatást választotta. Az volt az álma, hogy még életében visszatér erre a küzdelmes helyszínre, és ezt 86 évesen, 10 évvel a halála előtt valóra is váltotta. Mi pedig, paptársai – mindannyian a szombathelyi egyházmegye papjai – csatlakoztunk hozzá: Kirner A. Zoltán, Harangozó Vilmos, Mester Vince és jómagam. Mindanynyiunknak volt közünk a doni kataklizmához családi veszteségeink okán. Románián keresztül utaztunk autóbusszal. Mindegyik határon 5-6 órát kellett várakoznunk a júliusi hőségben, ami borzalmas volt – eszünkbe sem jutott, hogy némi baksissal ezt az időt jelentősen lerövidíthettük volna. Lényeg a lényeg: hétfőn hajnalban indultunk, és péntek éjjel érkeztünk meg Voronyezsbe. Itt volt a „bázisunk”, innét látogattuk meg az egykori véres harcok helyszíneit, illetve hét falu temetőjét. S itt találkoztunk a moszkvai pátriárka helyettesével, Pjotr Petrovval és diakónusával, Jevgenyijjel, akiknek köszönhetően történelmi jelentőségű cselekedetet vihettünk véghez, olyasmit amit még a pápa sem. De erről később.

István atya jelezte: ottlétük ideje alatt felkeresték egyebek közt a közeli Rudkinóban 2003-ban felavatott II. Magyar Központi Katonai temetőt, a doni harcokban elesett magyar katonák és munkaszolgálatosok végső nyughelyét. Az adatok szerint ez a hely több mint 30 ezer magyar katona maradványait őrzi. A beazonosított áldozatok nevei monumentális márványtáblákon olvashatók, melyek között megtalálta Marton István is keresztapja, Hóbor Vince adatait, aki 1942. június 28-án esett el. A sírkertben, a központi emlékműnél misét mutattak be az atyák, s megtekintették a szintén e helyen kialakított múzeumot is, melyben az itt elesett katonák harci eszközeit, fegyverzetük maradványait állították ki.

Imádkoztak az elesett katonákért

- Hogy nekem miért volt fontos ez az út? – kérdezett vissza a tótszerdahelyi plébános. – Nemcsak a keresztapám, hanem az édesapám miatt is, aki szintén harcolt a háborúban – ugyan neki nem kellett átélnie a Don-kanyar poklát, mert kórházba került. Ugyanis ki volt adva a katonáknak, hogy ha valaki bármilyen módszerrel átjut a folyó másik oldalára, foglyul ejt és elhoz magával egy muszkát, orosz katonát, akit aztán vallatni lehet, az szabadságot kap, hazamehet. Ő egy társával vállalkozott rá, ám egy kézigránát megsebesítette, és sürgősen visszavonulót kellett fújniuk. A sérülése miatt kórházba került, Kijevbe vitték, ezért a doni áttörésnél nem lehetett ott – talán ez volt a szerencséje.

Az atya azt is elmesélte: amikor a pópákkal arról egyeztettek, hogy mely helyszíneket keresik majd fel, azok egyet kihagytak – az idős Varga Imre atya azonban az asztalra csapott, és ragaszkodott hozzá, hogy keressék fel még Oszkinót is, ahol a legborzalmasabb háborús napjait élte át. Pont az a hely maradjon ki, ahol hadosztálya a legnagyobb veszteséget szenvedte el?!

- A metropolita beleegyezett, majd felállt és azt mondta: most pedig megyünk misézni – idézte fel Marton István. – Egyszerre kérdeztük tőle: Hová??? Mire ő azt válaszolta: a templomunkba. Hát elképedtünk, mit keresünk mi, római katolikus papok a görögkeleti templomban, amikor már ezer éve, hogy az egyház keleti és nyugati ágra szakadt, az orosz pátriárka pedig annak idején visszautasította II. János Pál pápánk közeledését Nem véletlen, hogy Imre atya ott, akkor azt mondta nekik: -1943-ban áttörtétek az arcvonalunkat, most pedig mi törtük át a tietekét!- Hiszen még a pápának sem sikerült elérni, hogy görögkeleti templomban misézhessen.

Az útra vittek magukkal fa kereszteket, melyeken Imre atya katonaképe szerepelt és a felirat: „Akkor egymás ellen harcoltunk, most pedig egymásért imádkozunk!” Ezekből mindegyik, magyar sírokat rejtő temetőben helyeztek el egyet-egyet.

- Sajnos, sok kis falu még kisebb temetője akkoriban nagyon elhanyagolt állapotban volt, néhol térdig ért a gaz, nem tudom, azóta változott- e a helyzet, egyáltalán, megvannak-e még ezek a temetők – sóhajtott fel Marton István. – Oszkinóban, miután befejeztük a megemlékezést, a mécsesgyújtást, és elhelyeztük a keresztet, illetve a koszorút, a faluból odajött hozzánk néhány asszony, akiknek Imre atya bemutatkozott, és elmondta, hogy miért is jöttünk. Illetve köszönetet mondott nekik azokért a jó cselekedetekért, amikkel az édesanyáik, nagyanyáik segítették a sérült, fázó és éhező magyar katonákat, akiknek ennivalót, krumplit, répát adtak, megmentve őket az éhhaláltól. Erre az asszonyok azt mondták: „Amikor elmegyünk a magyar sírok előtt, mindig keresztet vetünk, és imádkozunk azokért, akik itt haltak meg.” Amikor elköszöntünk tőlük, és elindultunk, az egyikük utánunk szaladt és egy kancsóban frissen fejt tejet hozott- Jó érzéssel töltött el minket ez a hihetetlen segítőkészség, amiről egyébként édesapám is mesélt. Azt mondta: az egyszerű orosz emberek nagyon jó lelkűek, hiszen vallásos népről beszélünk. Én, amíg élek, emlékezni fogok erre, annyira megható volt.

Édesapja és Imre atya arról is beszélt neki: nem értették, hogyan nem őrültek meg ebben a földi pokolban. Amikor méter magas hullahegyeken, véres, vagy éppen már oszlásnak indult, bűzlő húscsomókon kellett átküzdeniük magukat, túlélni az ellenséges tüzet – majd pedig itthon is egy életen át küzdeni azokkal, akik ellenségnek tekintették a doni kataklizmát át- és túlélő veterán katonákat. Mert ezek az emberek, akik a hazájukért, szeretteikért harcoltak embertelen körülmények között, idegen földön, egész életükben megbélyegzettek voltak a kommunista hatalom szemében. Földosztáskor a legsilányabb, semmire se jó területeket kapták, s mindenhol, mindenben csak utolsók lehettek. Nem szabad, hogy feledésbe merüljön az emlékük.