A tanácsok megalakítása Zalában

A több évszázad alatt kiformálódott önkormányzati rendszer ezzel megszűnt, a helyére egy teljesen antidemokratikus, az önigazgatást kizáró rendszer lépett.

A Szovjetuniónak is nevet adó, az egész rendszert szimbolizáló tanácsrendszer mint közigazgatási forma magyarországi honosításának igénye először az 1949-ben életbe léptetett alaptörvényben, a sztálinista alkotmányban jelent meg. Már ezt megelőzően is, de ezután még nagyobb ütemben foglalkozott a Magyar Dolgozók Pártja a megfelelő káderek kiválasztásával, akikre az új közigazgatás vezető posztjait rábízhatták. A vármegyei közigazgatás „régi gárdának”, „reakciósnak” titulált szakképzett, nem egy esetben jogi doktorátussal rendelkező tisztviselőinek módszeres kiszorítása 1945-ben megkezdődött, mely folyamat az „alkotmány” életbe lépése után felgyorsult. A rutinos vezetők helyére a diktatórikus rendszer már a tanácsok megalakítása előtt, a majdani zökkenőmentes átállás érdekében politikai alapon hozott új embereket a közigazgatásba, akik hat-nyolc elemivel, mindennemű szakképzettség nélkül, vagy maximum egy iparos-segédlevéllel kerültek a jegyzői, főjegyzői posztokra, rájuk bízva a járások vagy a megyei igazgatás egy-egy kulcspozícióját. Ezek az úgynevezett „munkáskáderek” az új világot, a nép érdekeit voltak hivatva képviselni a korábbi „úri világgal” szemben.

„Engem a párt állított ide, hogy a dolgozók érdekeit megvédjem” – nyilatkozta leplezetlen őszinteséggel a Zala című korabeli napilapnak 1949 decemberében a hat elemit végzett Nagy Sándorné, akit a „káderforgó” a keszthelyi járás élére állított főjegyzőnek. Pusztán a politikai elhivatottságból azonban nem sokáig lehetett megélni, és mivel a szakmai hiányosságok rövid időn belül kiütköztek, ami sem az állampártnak, sem pedig a kinevezettnek nem volt ínyére, ezért ezek az emberek viszonylag rövid idő után elkerültek a pozíciójukból. Ez a gyors és folyamatos személyi cserélődés – ami az egész korszakot jellemezte – volt az előbb említett „káderforgó”.

A tanácsrendszer antidemokratizmusa már a felállításának csalárd módjában is megmutatkozott. Az alaptörvény alapján, de külön törvény rendelkezett a tanácsok bevezetésének mikéntjéről, amelynek egyik utolsó, eldugott paragrafusában kapott helyet az egyik legfontosabb és – a tanácsok alá- és fölérendeltségi viszonyait megállapítón túl – a leganti­demokratikusabb pont. Ez kimondta, hogy a választások megtartásáig a megyei, járási és városi tanácsok tagjait, a leendő községi tanácsok kivételével, ideiglenesen a Magyar Függetlenségi Népfront nevű szervezet delegálhatja. Mivel ennek a szervezetnek a kulcspozícióit az állampárt vezetői töltötték be, így lényegében ők döntöttek a tanácstagokról és a vezetőikről. Ezzel a választást gyakorlatilag teljesen formálissá tették, kétszeresen is bebiztosítva az MDP győzelmét.

Elsőként a megyei tanács alakult meg ily módon, tehát kijelölés útján, 1950. június 15-én a zalaegerszegi vármegyeháza dísztermében. Biztos, ami biztos alapon a pártközpontból részletes forgatókönyvet küldtek: kezdés délelőtt 11 óra, Himnusz, népfrontelnöki megnyitó, végrehajtó bizottság megválasztása, szünet, üdvözlések, Internacionálé. Mindezek mellett a város közintézményeinek a fellobogózását is kérték. A megyei tanács megszervezése után következett a második fázis, a járási és a városi tanácsok első körben szintén delegálás útján való felállítása 1950. augusztus 15-én.

Végül megkezdődött a záróakkord szervezése, a községi tanácsok megválasztása, egyúttal a megyei, járási és városi tanácsok „törvényesítése”. A körjegyzőségek helyére állítandó községi tanácsok előzetes megszervezése okozta a hatalom számára a legtöbb gondot, hiszen az volt a terv, hogy ha lehet, minden községnek saját igazgatási szerve, testülete, vagyis tanácsa legyen. Ennek az volt a célja, hogy a pártállami hatalom lehetőleg mindenhol jelen legyen, és uralhassa a vidéket. A túlzottan aprófalvas megyékben, így Zalában azonban ezt nem lehetett megvalósítani, mivel nagyon drága lett volna, megfelelő helyiségek sem voltak mindenütt, ráadásul kellő számú – gyorstalpalókon átképzett – káder sem állt rendelkezésre. Így már az 1950-es indulásnál le kellett mondani az egy falu – egy tanács elvről, minekutána Zala megyében, ahol a Balaton-felvidék időközben Veszprém megyéhez csatolása, valamint a többi kisebb területi finomhangolás után mindössze 260 község maradt. A két városi tanács mellett 191 önálló és 32 közös községi tanács alakult, utóbbi körbe összesen 69 község került, tehát öt olyan közös községi tanács is alakult, melybe három-három községet szerveztek.

A „választást” 1950. október 22-re tűzték ki, a propaganda mellett a technikai részleteket is folyamatosan sulykolták az emberekbe, mivel a Zalaegerszegen és Nagykanizsán lakók kettő, míg a falvakban élők három szavazólapot is kaptak, tekintettel arra, hogy nekik a helyi tanácson kívül a járási és a megyei tanács tagjaira is lehetett/kellett szavazniuk. A szavazás megkezdése után egy órával már 11 községből – jellemzően aprófalvak – büszkén jelentették, hogy százszázalékos megjelenés mellett véget is ért a szavazás. Az első zalai tanácsi választások végső summázata szerint 96,9%-os részvétel mellett 99,6%-os arányban „győzött” az egyetlen lista. Ennek az eredménynek a megszületésében döntő szerepe volt annak, hogy a szavazólapot cseles módon szerkesztették meg, ugyanis a listát csak elvetni, illetve megerősíteni lehetett, utóbbit úgy, ha a lap alján lévő körbe a szavazó nem tett sem X-et, sem keresztet. Ennek az lett a következménye, hogy az egyébként is a propagandával megdolgozott emberekből lényegében nyílt szavazást kényszerítettek ki. Hiszen ha az illető nem csinált a szavazólappal semmit, hanem ahogy megkapta, úgy be is dobta azt az urnába, azzal látványosan bizonyította a lista elfogadását, míg ha valaki elvonult a fülkébe – nyilván az ellenszavazatát leadni – félő volt, hogy nevét felírják és retorziók érhetik, ahogy az a megelőző évi, hasonló koreográfiájú országgyűlési „választás” alkalmával is történt.

E választási színjáték után 1950. október végén, november elején ünnepélyes keretek között mindenhol megtartották az alakuló üléseket, amelyeken csak kisebb zökkenők fordultak elő, mint például az egyik beszámoló szerint Dióskálon: „Rákosi elvtárs éltetése közben Kovács József DÉFOSZ-titkár Szálasi nevét emlegette, [úgy] hogy a lelkes éljenzésből kihallatszott. A figyelmeztetése után még egyszer-kétszer említette Szálasi nevét, majd hirtelen észhez tért és éljenezte Rákosi elvtársat. Kovács József részeg volt. Az ügy a járási pártbizottság tudomására lett hozva, a kivizsgálás folyik”.

A hetven évvel ezelőtt alakult tanácsok a szocialista rendszerrel együtt szűntek meg, éppen harminc éve, 1990 őszén és adták át helyüket a demokratikusan megválasztott önkormányzatoknak.