Mangákat kutat Japánban a zalai származású Kálovics Dalma

A fiatal nő hét éve él Japánban és mangákat kutat egy mangamúzeumban. Dalmát leginkább az 1960-as évek női alkotói érdeklik, bár jelenlegi munkája során nem ezekkel foglalkozik. Kutatása azért különleges, mert korábban még a szigetországban is kevesen foglalkoztak a mangákkal. Helyi arcok sorozatunkban a kinti életről, valamint a hőn szeretett képregényekről faggattuk.

Már több éve Japánban élsz. Hogyan kerültél ki az országba?

- A Monbusho kutatói ösztöndíjával. Ez a japán állam ösztöndíja, amelyre a Japán Nagykövetségen keresztül lehet pályázni egy kiválasztott egyetemre két évre. Mangát akartam kutatni, ezért a Kiotói Seika Egyetemre jelentkeztem, amely arról ismert, hogy ott indult Japánban az első manga kar, majd pedig az első mesterképzés és doktori iskola. 2013 tavaszán érkeztem Kiotóba, ahol öt évig éltem. A kutatói ösztöndíj csak kétéves, de mester- vagy doktori képzésre lehet hosszabbítani, így megcéloztam a doktori iskolát. A tanulmányi osztály figyelmetlensége miatt a hosszabbítás nem sikerült, így majdnem véget ért a japán pályafutásom, de szerencsére az egyetem nem hagyott magamra. Ezután elnyertem a japán Rotary kétéves Yoneyama Emlékösztöndíját, így sikerült folytatni a tanulmányaimat, végül 2018-ban fejeztem be a doktori iskolát, 2019-ben pedig ledoktoráltam. Az Akita prefektúrában, Yokotéban található Yokote Masuda Mangamúzeumban helyezkedtem el, kutatóként, és azóta is itt dolgozom.

Mi az, ami megfogott Japánban?

- A manga és az anime (japán rajzfilm) által „találkoztam” az országgal, s a nyelvet is azért tanultam, hogy megértsem, amit olvasok vagy látok. Szeretem a régi sintoista szentélyeket és buddhista templomokat is, ha turistáskodom, gyakran látogatok ilyen helyeket. Azonban továbbra is a manga és az anime érdekel mélyebben, minden más pedig csak annyira, amennyire a mindennapi élet része.

Azért a szigetország nem a szomszédban van. Biztosan volt olyan, amit nehéz volt megszokni a kinti életben.

- Csak meg kellett tanulni, mi, hogy működik. Talán az étkezés volt a legnagyobb feladat. Régóta vegetáriánus vagyok, és előre tudtam, hogy bár éppen Kiotóban a turisták miatt sok a vega vendéglátóhely, máshol nem lesz egyszerű. A japánok többsége nincs tisztában a különféle húsmentes életmódokkal, és egy átlagos étkezdében sincsenek ilyen ételek. Maradt a főzés, ám az alapanyagok is mások, mint Magyarországon. A túró és a tejföl felhasználhatatlan, a japán sajt és a kenyér számomra ehetetlen, de nyersanyagokban is sok az eltérés. Például az otthoni sárga paprika helyett itt a pici, vékonyhúsú, kesernyés, méregzöld piiman kapható, amit joggal utálnak a japán gyerekek. Időközben azért kikísérleteztem pár dolgot: például tejföl helyett jó rakott krumplira a majonézzel kikevert tofu, az uborkasalátára meg a görög joghurt. Jó volna legalább évente egyszer megenni egy igazi tejfölös vargányapörköltet paprikasalátával vagy egy kis túrógombócot, de megvagyok nélkülük.

Most egy vidéki városban, Yokotéban élsz. Miben másabb, mint például a nagyváros, Kiotó volt?

- Külföldről hajlamosak vagyunk egyfélének elkönyvelni egy országot, de valójában óriási különbségek vannak az országrészek között. Egy nagyon urbánus, jómódú, jó tömegközlekedéssel ellátott régióból költöztem 800 kilométerrel északabbra egy szegényebb agrárvidékre, ahol óriásiak a távolságok, és mindenki autózik. Teljesen más világ a kettő, ráadásul az itteni idősek által használt dialektussal még a japánoknak is meggyűlik a baja. Az időjárást mindkét helyen szokni kellett. Kiotóban hosszú és híresen pokoli a nyár, magas a páratartalom, és hónapokig iszonyú meleg van, viszont enyhe a tél, olyannyira, hogy egész évben virágzik valami. Ezzel ellentétben Yokote éghajlata sokkal inkább hasonlít a hazaira, bár itt meg a tél iszonyat hosszú. Az első hó novemberben leesik, és még április elején is kellhet a télikabát. Alapvetően szeretem a telet, de öt hónap azért nekem is sok belőle…

Melyek azok a dolgok, amelyekben a legjobban különbözik a hétköznapi élet Japánban a magyartól?

- Távolról nagyon egzotikusnak tűnik Japán, különösen úgy, hogy a hírekben szeretik a furcsaságokat kiemelni. Valójában itt is ugyanolyan emberek élnek ugyanolyan átlagos életet, mint máshol. Szeretek itt élni. Ki tudtam alakítani a saját otthonomat, ahogy az nekem megfelel. Igaz, a vidékies Yokotéban sokkal kevésbé kényelmes az élet, mint Kiotóban... Szerintem az egyik legnagyobb különbség Magyarországhoz képest a kereskedelem és a vendéglátás kultúrája. Japánban van egy alapvető színvonal és udvariassági szint, amit nyújtani kell, és nem lehet ez alá menni, mert tudják, hogy az rossz fényt vet az egész üzletre. Még a mezőgazdaságban is törekednek arra, hogy jó minőségű legyen a termés. Elképesztő, mi mindent képesek megtenni ezért: például fizikailag elzárják a fákat, hogy a cseresznye ne legyen kukacos, és fényvisszaverő vásznakat helyeznek a fák köré, hogy az almák alulról is pirosodjanak, a barackokat pedig becsomagolják a fán. Minden szép, nagy és ízletes, még az is, amit úgymond hibásan, áron alul kínálnak. Ezek után kisebb sokk volt tavaly, hogy otthon milyen pici és silány gyümölcsöket lehetett kapni. Tisztábbak a városok is: ha nincs kuka – márpedig köztéren többnyire nincs, – hazaviszik a szemetüket. Bizonyára azért, mert Japánban a diákok maguk takarítják az osztálytermüket, tehát megtanulják, mivel jár. A nyilvános vécék is tiszták, ráadásul mindenhol van, könnyen és ingyen elérhetőek. A japán high-tech vécék híre tudtommal Magyarországra is eljutott, ezekből én az alapfunkciónak számító fűtött ülőkéről már nem tudnék lemondani. Van azonban negatívum is: a normális fűtés ismeretlen fogalom Japánban. Ez Kiotóban nem volt nagy baj, mert nincs igazi tél, így ott elég az ott alapfelszerelésnek számító légkondi fűtése. Yokotéban hidegebb az évszak, amihez ez már nem elég. Más beépített fűtés nincs, mindenki úgy oldja meg, ahogy akarja. Abszurd, hogy míg az új lakásokba sem építenek be fűtést, addig víztelenítő funkciót igen, amivel gombnyomásra lehet vízmentesíteni a csöveket, hogy nagy hideg esetén ne fagyjanak el. Ahhoz képest, hogy a lakhatás egyes részei mennyivel modernebbek, például az említett vécék vagy a szintén gombnyomásra állítható melegvízhőfok, pont a fűtést nem sikerült emberközelivé tenni.

Említetted, hogy a mangák és animék szeretete vitt a szigetországba. Honnan ered ez a rajongás?

- 12 évesen, 1993-ban fedeztem fel az animéket egy német tévécsatornán. Annyira más volt, mint az amerikai rajzfilmek! Még a húsz évvel korábbi sorozatok is elképesztő technikai fölényben voltak, ráadásul a látványvilág is sokkal jobban tetszett. Akkor még nem volt általánosan elérhető az internet, de szinte mindent néztem, ami a német, majd egy ideig az olasz tévében ment. Ennek köszönhetően jól megtanultam németül, és később a japán is így kezdett el megragadni. Főleg a régi klasszikusok jelentettek meghatározó élményt, ez vezetett az 1960-as évek shōjomangáját (lányoknak készült, általában, de nem csak romantikus történeteket feldolgozó műfaj) vizsgáló kutatásomhoz. Amikor bejött az internet, majd pedig Németországban is elindult a mangakiadás, úgy a képregényeket is megismertem. Bécsben járva fedeztem fel az Animania című német szaklapot, és rögtön tudtam, hogy ilyesmivel akarok foglalkozni. Akkoriban ennek kevés esélye volt, ám egy szerencsés véletlennek hála, 2003-tól egy csoporttárssal rádióműsort indítottunk a témáról Japanimánia címmel. Mire 2007-ben lediplomáztam, beindult a magyar manga és anime piac is, így képregény-fordítóként és egy tematikus magazin szerkesztőjeként kezdtem el dolgozni. Pár évig minden jól ment, de a világválság sokat ártott az egyébként is kicsi magyar piacnak, így új lehetőségek után kellett néznem.

Mangából igen sokféle létezik, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt. Téged melyik műfaj fogott meg a leginkább?

- Mindenre nyitott vagyok, de témától függetlenül, öntudatlanul előnyben részesítem a női alkotók mangáit. Ahhoz képest, hogy főleg a shōjomangákat kutatom, elég ambivalens a viszonyom a műfajjal. A hatvanas-hetvenes évek műveit nagyon szeretem, de ez számomra egy külön világ. A mai shōjomangákból nagyon megválogatom, hogy mit olvasok; bár jobban belegondolva ezt mindegyik műfajról el tudom mondani.

Mesélj egy kicsit a Yokote Masuda Mangamúzeumban végzett munkádról!

- 1995-ben nyílt, így Japán legrégebbi mangára szakosodott múzeuma, bár vidéki elhelyezkedése miatt sokáig nem volt országosan túl ismert. 2017-ben két évre bezárt, hogy egy nagy felújítás után a mangakutatás északi központjává váljon. Egyedülálló módon ez a múzeum nem mangamagazinokat és köteteket gyűjt, hanem az eredeti kéziratok, úgynevezett gengák archiválásával foglalkozik. Jelenleg úgy négyszázezret tárol, köztük olyan híres mangaalkotókét, mint Kojima Gōseki vagy Urasawa Naoki. A múzeum a kéziratokat nagy felbontásban digitalizálja is. Mivel reális veszély, hogy a gengák legkésőbb az alkotók halála után elveszhetnek, megsemmisülhetnek, megőrzésük az utóbbi években államilag is kiemelt feladattá vált. 2018 tavaszán, a felújítás idején kerültem ide, feladatom kutatóként, hogy a múzeum anyagait vizsgáljam. A disszertációmhoz egy 60-as évekbeli, lányoknak szóló magazint tanulmányoztam, ami egy médiatörténeti mangakutatás volt. Ehhez képest a múzeum központi gyűjteményében nincsenek shōjomanga-alkotók, ráadásul a magazinokról át kellett térnem a kéziratok kutatására. A gengák kapcsán az archiválás fontosságát, mikéntjét, illetve, hogy technikailag mi minden látható egy ilyen kéziraton, az utóbbi években már behatóan vizsgálták, de hogy miként használhatjuk a mangakutatásban, arra nekem kellett választ találnom. Végül ugyancsak médiatörténeti szempontból, a manga materialitásához kapcsolódóan sikerült egyfajta fogást találnom rajta, és jelenleg ennek eredményét igyekszem japánul és angolul is publikálni.

Tervezel a közeljövőben visszatérni Magyarországra?

- Csak látogatóba. Életvitelszerűen mindenképpen Japánban szeretnék maradni, amíg csak lehet: egyrészt itt könnyebben el tudok helyezkedni a képesítésemmel, másrészt az elsődleges források, régi mangamagazinok, kéziratok hiányában Magyarországról nem tudnám folytatni a kutatásomat. Valószínű, hogy pár éven belül ismét urbánusabb vidékre költözöm, de Japánt biztosan nem hagyom el!

Ez is érdekelhet: