Nagy Lajos botfai helytörténész egy 1949-es iskolai osztálykép kapcsán ír a fordulat évéről

A megyeszékhelyhez tartozó település elhivatott helytörténésze, Nagy Lajos írásában az 1949 utáni közoktatás megváltozott körülményeinek egyik fontos elemét idézi fel, úgyis mint a történteket átélő egykori kisdiák. A szerző a botfai helytörténeti gyűjteményben szeretné megőrizni azt a „hagyatékot”, amit a fordulat éve hagyott ránk.

A felvétel a botfai fölső iskola udvarra néző tantermének ablaka alatt készült 1949 júliusában. A cikk szerzője, Nagy Lajos az ülő sorban balról az első. A felvétel özvegy Szaller Istvánné hagyatékából került elő. Ő Erzsi tanító nénitől jobbra másodikként áll Fotó: ZH

A fordulat évének nevezik a történészek 1948–49-et, amikor megkezdődött hazánk gazdasági, szellemi örökségének felszámolása, a lakosság lelkiségének szó szerinti kivégzése. Ma már az ismerethalmazok sokaságában találkozunk a történelmi időszak sokszínű feltárásával. A Zalai Hírlap július 10-i száma is részletesen tartalmazza az 1950. július 11-én éjjel történteket, a zalaegerszegi szerzetesek elhurcolásának körülményeit. Deák Florid egy 1938-tól ereklyeként őrzött hálatábla hátoldalán kézzel írt üzenete olvasható.

Az alábbiakban bemutatandó botfai hagyatéknak más az üzenete. Csupán egy korabeli osztálykép maradt örökségbe azokról a kisdiákokról, akikbe belefojtotta az imát a hatalmat átvevő „dicsőséges” párt. Azon az 1949. júniusi délelőtti napon a tanítás befejeztével Erzsi tanító néni zavartan állt előttünk. Miután a kamaszkor küszöbéhez ért kisdiákok felállva, imára kulcsolt kézzel vártuk a nap befejező imáját, rejtelmes sugallat repült a tanterembe. Szinte rebegtük. Többet nem imádkozunk. Addig a következőket mondtuk el nap mint nap. Tanítási óra előtt: „Kérünk téged jó Istenünk, / Segíts és áldj meg minket,/ Hogy figyelmesen tanuljunk és mindenben / Szent akaratod szerint cselekedjünk. / Légy velünk, hogy mi is a / Te hű gyerekeid lehessünk. / Felebarátaink javára, lelkünk üdvösségére / És a Te nagy neved dicsőségére. Ámen.” A tanítási óra után pedig így szólt az ima: „Hálát adunk neked mennyei Atyánk, / Hogy jóvoltodból ma is előbbre jutottunk / A magunk és a világ megismerésében. / Kérünk, vezess minket tovább / Az igaz, boldog élet ösvényein. / Áldd meg hazánkat, szüleinket / Mindannyiunkkal együtt, és add, / Hogy mi is áldjunk téged. Ámen.”

Mi, az egy tantermes botfai fölső iskola kisdiákjai nem repdestünk a hír hallatán. Nem ugrottunk szét örömünkben, hogy vége az órának. Akkoriban harmadikos alsó tagozatos kisdiák voltam. Úgynevezett osztatlan osztályban. Értelmetlenül bámultuk egymást. A csapongó-zsibongó tízperces szünetek elhalkultak.

A gátlástalan hatalom nem késlekedett. Ne forduljon Istenhez a kis falusi csemete. Ne kulcsolja imára kezét szeretett Erzsi tanító nénivel. Ne legyen a botfai kisgyerekekből hétköznapi életére is ható felnőtt hívő ember.

Meggyőződhetünk, hogy a tudományos okfejtéseken túl a közelmúlt apró töredékei ma is velünk vannak.