Nyolcvanéves a lovászi olajmező

Az L1-es kútnál gyülekeztek a résztvevők, innen indultak el a mintegy 16 kilométeres útra, mely során 9 állomást érintettek. A helyszíneken Jánosi Ferenc, a baráti kör elnöke és Póka György, az egyesület tagja, a túra szervezője, illetve a helyi olajipar szakemberei elevenítették fel az olajmező történetét, elénekelték a bányászhimnuszt, és virágot helyeztek az emlékműnél. Ez alkalomból nyomtatásba került az Olajmunkás Lovászi magazin különszáma is, mely több érdekes „olajos” sztorit is lehozott az évfordulón, például Egon, a kacsatolvaj történetét, vagy a kútfeji ember esetét a mészárossal.

A lovászi olajmező története az 1940-es évekre nyúlik vissza. A 30-as években végzett gravitációs mérések alapján reményteli területnek tűnt a település környéke. A Kútfej és Lovászi községek között dr. Papp Simon geológus által kitűzött L1-es számú kutatófúrás 1940. június 6-án kezdődött, mélysége 1566 méter volt. A kutat decemberben állították termelésbe, kőolajat és gázt adott.

A sikeres kezdést követően 1 év alatt további 21 kutat mélyítettek, s valamennyit termelésbe állították. A lovászi olajmező mintegy 20 négyzetkilométer nagyságú, el­lipszis alakú. 1941 végére a Magyar Amerikai Olajipari Részvénytársaság, azaz a MAORT a település 22 kútján már 138 ezer tonna kőolajat és 39 millió köbméter földgázt termelt. Egy évvel később 47 olajkúton és 2 gázkúton már 340 ezer tonna olajat és 105 millió köbméter földgázt termeltek. A mező a termelési csúcsot 1943-ban érte el, 74 olajkúton közel 500 ezer tonna kőolajat, a két kúton pedig 151 millió köbméter földgázhoz jutottak. A szakemberek a mező élettartamát 26 évre becsülték.

Az L1-es kúttól Tormafölde felé indulva elhaladtunk az egykori laktanya mellett az LT-5-ös kút felé, ahol még a régi épületekből fellelhetünk néhányat. Közben a túravezetők az útba eső Geresics-tó történetét is felidézték.

– A feneketlen tó nevét a terület tulajdonosáról Geresics Józsefről kapta – mondta el Jánosi Ferenc. – Az egykor Kisberki résznek nevezett területen, a falu legmélyebb részén jelölték ki a 94. fúrási pontot. A háború alatt a fúráskörnyéki falvakban is voltak légiriadók, ilyenkor a toronynál csak a kazánfűtő maradt, aki a gáznyomást biztosította, de a fúrás leállt. Egyik alkalommal valamiért leesett a gőznyomás, valószínűleg elgázosodott az iszap, így alakulhatott ki az a kitörés, ami bonyodalmakat okozott. A kútkitörés következtében a kitóduló gáz begyulladt, és olyan lángcsóva keletkezett, ami éjjelente bevilágította a környéket. Ekkor légoltalmi elsötétítés parancsa volt érvényes az országban, itt pedig hatalmas fényáradatban élt a vidék, az olasz területről felszálló ellenséges amerikai bombázók pilótáinak ez a láng­oszlop volt a támpontja, mikor Budapest ellen indultak. Vagyis el kellett oltani a kutat, amit robbantással akartak elérni. Több próbálkozás után a kút önmagát pusztította el, beomlott.

A túra közben a helytörténettel foglalkozó Jánosi Ferenc azt is elmesélte, hogy Lovászi és Tormafölde között a török korban létezett egy Rávás nevű település, mely templomával együtt elsüllyedt, állítólag. A legenda szerint az elsüllyedt várost tündére siratja – hajnalhasadtával a szerencsések láthatják is –, könnyei egy edénybe csorognak, s ha ez megtelik, a város és templom újra felmerül a mélyből. Már a 20. században egy építkezés során aztán valóban előkerültek a földből ebből a korból származó kövek, s téglák.

Az LT-5-t elhagyva már a Kerka völgyében jártunk, az egykori LT-8-as kútnál a jó minőségű aszfaltos úton kívül néhány tégla és betondarab emlékeztet a dicső múltra, és egy vasbeton géppuskafészek dacol még az idővel. Az erdőben láthattunk olyan himbát, amit már magáénak érez a természet, a közelben az egykori olajtárolót pedig, melyről csak egy betontető árulkodik, a laikus szem észre sem veszi. A szervezők elmesélték azt is, hogy az említett tárolót, mivel a Kerka árterében van, volt, hogy áradáskor csak csó­nakkal lehetett megközelíteni, amit rendszeresítettek is, illetve lengőhidat is felépítettek.

Visszafordulva a település felé, a kútfeji falurészt elhagyva a „Luku” nevű földrajzi területen építették meg az LT-4-es állomást, ahol már csak a romok felett emlékezhettünk. Elhanyagoltságában is felüdülést nyújtott az LT-3-as tankállomás, ahol még állnak a tartályok, szeparátorok, görényfogadó kamrák és a kezelőépület. Néhány évvel ezelőtt még múzeumként működött. Továbbindulva az Egervölgy végén várt bennünket a volt LT-2-es tankállomás, és annak fákkal benőtt környezete.

Ahogy az Olajmunkás különszámában is olvasható: az olajipar beindulásával a település is egyre jobban fejlődött. 1941-től elkezdődött az üzemi épületek, irodák, műhelyek, a laboratórium építése, és nekiláttak a MAORT lakótelep kialakításának is. A lakások mellé üzemi kantin, élelemtár, gyógyszertár, orvosi rendelő és egy 6 osztályos elemi iskola is épült. A 40-es évek közepén sólepárlót is működtettek az ország sóellátásának segítésére, 1948-tól a hasznosítatlan gázból gázkormot állítottak elő a gumiipar részére, illetve olajvezetéken felszállították Bu­dapestre ipari és lakossági gázellátás biztosítására. Kevesen tudják, hogy a koromgyártól pár száz méterre üzemelt az 1950-es években az LT-9-es tankállomás.

1954-re a kúthálózatot 150 méteresre sűrítették, a mezőt villamosították, átálltak mélyszivattyús termelésre. Az olajtermelés 1963-ra már nem érte el az évi 100 ezer tonnát, 1975-ben már 20 ezer tonna alatt volt, ami 400 liter kőolajat jelentett kutanként. Az olajmezőből 70 év alatt több, mint 6 millió tonna kőolajat termeltek ki. Lovászi nevével szorosan összeforrt Buda Ernő bányamérnök munkássága, aki itt hozta létre a magyar olajipar első rétegrepesztő csoportját, és kísérleteztek ezzel a módszerrel. Itt sikerült Magyarországon először elérni a 4000, majd az 5000 méteres mélységet a fúróknak. A bányamérnök emlékének adóztak a településen később is, hiszen az ő nevét vette fel az általános iskola.

A túra végéhez közeledve az 50-es évek vasbeton erődítményrendszeréből a „hétszobás bunkert” fedezhették föl a túrázók, majd már Tornyiszentmiklós területére átérve az LT-7-es és az LT-6-os gyűjtőállomásoknál az épületmaradványokat láthatták, illetve az egykori bejárat melletti virágoskertben a távolról áttelepített tőzikéket.

A mezőn ma már kitermelést nem folytatnak, de a mélyben, a rétegek között több mint 10 millió tonna kőolaj szunnyad.