Dr. Németh Györgyi kesztyű gyűjteménye a kanizsai tárlaton

– Feltettem magamnak a költői kérdést, hogy vajon úgy születik az ember, hogy vonzódást érez a kesztyűviseléshez? A válasz egyértelmű nem, ez kialakul – fogalmazott elöljáróban dr. Németh Györgyi. – Polgári családból származom, és oly’ korban voltam gyermek, amikor a szüleim társadalmi viselkedési lehetőségei a szocializmus szigorú korlátai, tilalmai közé szorultak. Katolikus ügyvédvezető édesapám, de református óvónő édesanyám sem járhattak templomba, nekem óvodásként viszont nem volt tilos. Vasárnap a család barátaival mentem, s édesanyám fehér csipkekesztyűket adott rám. Aztán már általános iskolásként háttérbe szorult a ruhadarab viselése, inkább a praktikum és a szükségesség jellemezte, csak télen hordtam.

Az ügyvédő hozzátette: a kesztyűk iránt érzett szimpá­tia gimnazistaként jelentkezett újra. Barátnőjével hangversenyre jártak, s akkor húzott fel egy gyönyörű, lyukacsos ekrü kesztyűt édesanyja szekrényéből. Egyetemistaként Pécsen is kigazdálkodta a kesztyűvásárlás anyagi keretét. Visszatérve Nagykanizsára belekerült a jogászi közélet sűrűjébe. Nemzetközi rendezvényeket szervezett, konferenciákra járt, s attól kezdve már a küszöböt sem lépte át kesztyű nélkül.

– Az öltözködés során soha nem nélkülözhető a gondos kiválasztás – folytatta. – A nap különböző szakában, bizonyos alkalmakra, eseményekre min-

dig a jól megválasztott illő és illendő kesztyű viselendő. A piacra is kesztyűben járok, természetesen nem abban, amit színházba veszek fel. A barátaim is állandóan kesztyűben láttak, ezért gyakran kapok ajándékba néhányat.Ismerősöm a fekete alkalmi darabjáról mondott le a javamra, az édesanyjától pedig egy szép halványrózsaszínű horgoltat kaptam. Sajnos egy kedvenc, fekete üveg-nejlon kesztyűt a színházba menet elveszítettem. A másik szívbe markoló történetem viszont már Kanadához kötődik, ott vendégeskedtem. A nagyon ritka háromnegyedes, szintén fekete francia bársony darab annyira megtetszett a vendéglátómnak, hogy nagyvonalúan odaajándékoztam. Kitépődött ugyan egy darab a szívemből, de a gesztus az gesztus. Most, hogy a kiállításra készültünk, felhívtam telefonon, hogy tegye bele egy borítékba, küldje el, de nem találta sehol. Egyébként állítom, hogy jó kapcsolatban vagyok a kesztyűimmel, szinte megszemélyesülnek bennük az adakozóik, – és ez egy rendkívül mély érzelmi töltést ad. Jelenleg nagyjából 260 pár gazdagítja a gyűjteményemet.

Szintén kellemes emlékként zárta a szívébe a korábbi igazságügy-miniszterrel, dr. Dávid Ibolyával való találkozásokat. A jogászkonferenciák jelenségei voltak, a miniszter asszony és a kanizsai ügyvédnő kalapban, sálban és kesztyűben. Például az egyik eseményen véletlenül egyforma sötétkék csipkekesztyű volt rajtuk, jót mosolyogtak, hiszen ismerték egymás igényes ízlését.

– Mostanában a kesztyűim szaporításában a leghűségesebb kiszolgálóm a bérmakeresztlányom – mesélt tovább Németh Györgyi. – Réka bármerre jár itthon és a nagyvilágban, mindig valami remek darabbal ajándékoz meg. Bátran merem állítani, hogy egy kicsit is igényes férfi igenis szívesen lát egy hölgyön kesztyűt. „Szegény” sálaknak nincs is akkora szerepük az életemben. Az, hogy több mint százat őrzök, azért arra enged következtetni, hogy viselem ezeket, szeretem is, hiszen markánsan egészítik ki a viseletet. Tavaly karácsonykor adomány-csomagokba raktam harminc melegebb darabot.