Az ingoványra épült várkastély: így kezdődött Dél-Zala legerősebb várának története

A korabeli rézkarcok és metszetek mindig délről észak felé tekintve készültek a várról, amelynek hátterében hegyként magasodnak a mélyen fekvő erősség fölé a ma Homokkomárominak, Nagybakónakinak és Nagyrécseinek nevezett dombok, mintegy körülölelve azt.

A nyújtózkodó teknősbékára hasonlító erődítmény története valamikor az Árpád-ház utolsó királyának életében, III. (Velencei) András (1290–1301) uralkodása idején kezdődött. A vég pedig négy évszázad múltán érte el, amit nem ellenséges ostrom, az idő vasfoga vagy „Isten csapása”, hanem a vár ura, a Habsburg I. Lipót (1657–1705) okozott. Hogy Krisztus születése után kétezer esztendővel mi maradt meg belőle? Az Alsóvárosi plébániatemplom és annak híres „keresztelőmedencéje”. Ugyanis a kanizsai várban álló török dzsámi és minaret tégláiból, valamint a várfalak maradékából 1714-ben fogtak hozzá az Alsóvárosi Szent József-templom és ferences rendi kolostor megépítéséhez: miután az 1750-es évek közepén elkészült, a kanizsai újszülötteket a hajdani vár utolsó oszmán parancsnokának, Musztafa pasának feliratos, díszes sírkövében keresztelték meg Jézus hitére. Az 1700-as esztendők végére a lakosság szinte teljesen széthordta a még használható téglákat, a vár egykori köveinek utolsó maradékai pedig 1840-ben tűntek el végleg: a kanizsai főutca két oldalának kikövezésére használták fel azokat.

Sajnos Nagykanizsa hajdani erősségének ma már nyomát sem látni: ott nyugszik valahol a javítóintézettől keletre, a Szombathely felé futó vasútvonal mentén, a hajdani Dunántúli Kőolajipari Gépgyár hatalmas gyártelepe alatt. A vár helyének, régészeti maradványainak feltárását, pontos meghatározását a gyárépítés mára lehetetlenné tette: azokat az ipartelep kialakításának idején, az 1950-es években Kerecsényi Edit és Méri István igyekeztek elvégezni (a vár régészeti feltárása Méri István vezetésével 1954 és 1967 között zajlott). Az elkövetkezendő hónapokban, esztendőben a vár történetét szeretném elmesélni a Zalai Hírlap olvasóinak, egészen a kanizsai erősség 1702-es felrobbantásáig.

Valamikor a XIII. század végén, III. András uralkodása idején kapta meg a Héder nemzetségből származó Kőszegi Henrik fia Miklós az engedélyt – az okiratokban először 1245-ben említett „Knysa” határában – egy kőfalakkal megerősített kastély felépítésére. Ekkor kezdődött a vár története, amely az első évtizedekben egy mocsaras nádasokkal körülvett szigeten álló, falakkal és őrtornyokkal megerősített kastélyszerűség lehetett. A Kőszegi család ez idő tájt az egyik legnagyobb hatalmú földesúri família volt. Még II. Géza (1141–1161) idejében érkeztek Karintiából a mai Vas megye területére, az Árpád-házi királyaink uralkodásának végére pedig már magukénak tudhatták Vas megye területének jó részét, továbbá baranyai, somogyi, szlavóniai és varasdi falvakat, erődítményeket, valamint jó néhány zalai várat, megerősített várkastélyt is, úgymint Lenti, Szigliget, Pölöske, Lendva, Reznek és Kanizsa erősségeit. A XIII–XIV. század fordulójára az övék volt Kehida, Pozva és Egerszeg is, míg a kanizsai várkastélyhoz immár 17 helység tartozott, többek között Lazsnak, Palin, Récse, Molnári, Szentmihály, Csákány, Kerektó és Szákafölde falvai. Olyan lekötelezett familiárisai lettek a családnak a XIV. század elejére, mint a zalai Buzád (Hahót), a veszprémi Ajka, vagy a soproni Osl nemzetségek.

A Nyugat- és Dél-Dunántúl uraivá vált Kőszegiek hatalmának végül saját dölyfösségük vetett véget: nem akartak behódolni az Anjou házból való királyunk, Károly Róbert (1308–1342) központosító törekvéseinek. A legnagyobb hatalmú báró, trencséni Csák Máté hadainak szétverése idején a király pártjára állt a Kőszegiek addigi familiárisa, az egyes kutatások szerint besenyő, mások szerint délszláv Osl nemzetségből való Lőrinc is. A Kőszegiek a Habsburg Szép Frigyes osztrák herceg csapatait maguk mellett tudva feldúlták az Osl család birtokait. Azonban Károly Róbert az új szövetségese segítségére sietett, így Osl Lőrinc 1316-ban Kőszeg vára mellett szétverte a német páncélos lovagokkal megerősített tartományúri sereget. Három esztendővel később szintén Lőrinc volt az, aki bevette Kanizsa – vagy, ahogy akkortájt emlegették, Kanizsaszeg – várkastélyát, amelyet Kőszegi Kakas Miklós védelmezett.

1321-ben az Osl nemzetség java Kanizsa térségébe költözik, majd két esztendővel később Lőrinc okiratba foglalva kapja meg a királytól a várkastélyt is: ez az első oklevél, amely említi magát a várat. Lőrinc olyan befolyásra tett szert Károly Róbert udvarában, hogy a király 1322-ben saját maga utasította a királyi bíróságokat: az akkor már Zala vármegye ispánját, „Lőrinc mestert” semmiféle korábbi kártétele, vagy hatalmaskodása miatt felelősségre vonni senki ne merészelje, „hacsak maga a király nem teszi azt”. Lőrinc 1330-ban halt meg, a király szolgálatában. A Baza­rád havasalföldi vajda elleni hadjáratban érte a vég, mikor a magyar sereget egy völgykatlanba csalták, majd a magas hegyoldalakról szinte az egész királyi hadat nehéz kövekkel agyonhajigálták az oláhok.

(Folytatjuk.)