A hévízi konferencia is sokszínűen közelítette meg az empátia kérdését

Olyannyira izgalmas terület, hogy a hévízi Csokonai-társaság tavalyi konferenciája is e területről választott témát, méghozzá az empátiát, annak is az alkonyát. (Ami eleve feltételezi, hogy kezdünk híján lenni a beleérző, megértő­képességünknek…)

Mindannyian ismerjük azt a kellemetlen állapotot, amikor a másik ember, a családtag, a munkatárs, a főnökünk nem ért meg bennünket, hiába adunk jeleket, azokat nem értelmezi, s ebből csak kölcsönös megbántottság születik. Az empatikus kommunikáció különös művészet, hiszen miközben megértjük a társaink szempontjait, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a mieinkkel, a saját érdekeinket is védenünk, a saját érzelmeinket is gondoznunk kell. Ideális állapot az asszertív kommunikáció, a mindkét fél motivációit szem előtt tartó verbális vagy nonverbális érintkezés, amikor a „győztes-győztes” szituáció előáll. Valljuk be, ritka eset.

A Csokonai-társaság felhívására 2018 őszén számos író, művész, történész, költő igyekezett sokrétűen megvilágítani az empátia hiányából fakadó élethelyzeteket, ki-ki társadalomtörténeti összefüggésbe helyezte a problémát, mások történelmi alakok mellőzöttsége felől közelítettek a társaság által megadott „feladathoz”, de akadt sportújságíró, aki a magyar labdarúgás eredményességi gondjaiban is meglelte az empátia hiányát. Mindebből kétnapos izgalmas kon­ferencia született, az elő­adások a napokban nyomtatott formában is elérhetők.

A kötetben a rangos szerzőket felvonultató (Cséby Géza, Halász Albert, Basics Beatrix, Borsi-Kálmán Béla, Katona Csaba, Muszatics Péter, Szőllős Sándor, Csikós Attila, Bődy Pál) sort a ma Nemesvitán élő, 1996-ig az USA egyetemein tanító András Sándor nyitja. A nyitóesszé gondolatmenetét vesszük most sorra.

Az író, filozófus arról értekezik, hogy a görög eredetű empátia szó eredetileg a műalkotások megértését, az azokba való beleérző képességet írta le. Az esszé kitér arra, hogy az empátia eljuthat addig, amikor olyasmit is felfog a másikból a hallgató, amit a beszélgetőtárs nem képes megfogalmazni. Különválasztja az együttérzés fogalmát az empátiától, előbbi a részvét, a szánalom, a sajnálat emócióit hívja elő, kiváltva az elköteleződés erős szintjét, a segítő szándékot.

Az 1956 után emigrált, majd a rendszerváltás után hazatért szerző figyelmeztet, a beleélést, együttérzést akadályozhatja az eltérő kulturális mintázat, a nyelvi nehézség, a vallási különbözőség. Előfordul, hogy a magát mások gondját átérzőnek, segítőkésznek tartó embert éppen ezek a meg nem értett eltérések szakítják el alapvető személyiségjegyétől, anélkül hogy felismerné.

András Sándor szerint a fentiek miatt létrejövő empátiahiány a törvényszerűen jelentkező, de eltérő erősségű ellenszenv és a gyűlölet nyomvonalán haladva jut el a bűntudatig. Ebben a fázisban igyekeznek az emberek megszabadulni attól, amilyenek a múltban voltak. Úgy, hogy egyszerűen tagadják azt, vagy keresik az önváddal szembeni védekezési lehetőségeket. Paradox módon ilyenkor együttéreznek saját magukkal.