Gladiátorjátékok Zalalövőn – A köznép szórakoztatását szolgálták a „harcok”

Keczkó Szabolcs, azaz Glaber, a fővárosi Collegium Gladiatorium Kulturális Hagyományőrző Egyesület elnöke mondta mindezt lapunknak. Az 1994 tavaszán alapított szervezet célja, hogy látványos előadások, bemutatók keretében ismertesse meg a közönséggel a római gladiátorok fegyvereit, felszerelését, küzdőstílusát, s ezáltal felkeltse az érdeklődést az ókor története, kultúrája iránt. Múlt hét végén Zalalövőn, a városnapi programsorozat keretében léptek fel.

– A gladiátorjátékok, a kocsiversenyek és a látványos vadászatok a köznép kedvelt szórakozásai voltak a Római Birodalomban, ezért a magasabb társadalmi rétegekből kikerült írástudók nem foglalkoztak velük – mondta Keczkó Szabolcs. – A történetírók és költők írott forrásaiban csekély mértékben történik róluk említés. Mivel a gladiátorok főleg rabszolgák voltak, így fegyverzetük nem a saját tulajdonukat képezte, azaz nem temették el velük együtt, tehát a régészeti feltárások is kevés támpontot nyújtanak. A ruházat, a páncélok vagy a fegyverek rekonstruálása során az egykori Római Birodalom egész területén fellelhető mozaikokra s az olyan kisebb műtárgyakra hagyatkozhatunk, mint a szobadíszként szolgáló bronzszobrok, olajmécsesek és csontfaragványok, de a Vezúv kitörése is megőrzött néhány fontos tárgyi leletet Pompeji városából.

A gladiátorjáték nem római találmány, az etruszkoktól ered. Eleinte temetési szertartásként szolgált, egyfajta áldozat volt, az etruszkok hiedelme szerint az elhunyt szellemét a küzdő harcosok kiömlő vére engesztelte ki, s ezáltal jutott át a túlvilágra. A rómaiaknál ugyancsak temetési szertartásként jelent meg, valamikor a királyság korában.

– A rómaiak okosak, intelligensek voltak, a környező népektől mindent átvettek, amit jónak tartottak – sorolta a hagyományőrző egyesület vezetője. – A galloktól származó láncingtől kezdve a sisakon át a görög mintára épített s továbbfejlesztett fürdőkig mindent igyekeztek a maguk számára hasznosítani.

A gladiátorjátékok, mint szórakoztató rendezvények elterjedése az emberi hiúságból ered. Keczkó Szabolcs szerint a tehetősebb római polgárok családtagjai kezdtek versengeni, hogy kinek a temetésére tudnak több harcost felvonultatni, úgy gondolták, ezzel fejezik ki gazdagságukat. Egy idő után ez olyan nagyságrendűvé vált, hogy előbb a marhavásártérre, majd a fórumra, azaz a város legfontosabb közterére helyezték át e megmozdulásokat, amelyek hamar a köznépet szórakoztató eseménnyé váltak, s eredeti funkciójuk el is sikkadt. A gladiátorjátékok rövid idő alatt váltak előbb az ókori Róma, majd a császárság korában az egész birodalom egyik legfontosabb közéleti programjává.

– Olyannyira, hogy egy idő után szabályozni kellett a nagyságrendjét és a jellegét is – fűzte tovább Keczkó Szabolcs. – A császár ugyanis nem engedhette meg, hogy a gladiátorjátékok révén bárki túlzott politikai befolyásra tegyen szert. De szabályozásra nem csak ezért volt szükség, egy gladiátornak ugyanis komoly értéke volt. A legdrágább rabszolgák közé tartoztak, a taníttatásuk, a tudásuk megszerzése és a tartásuk is jelentős összegbe került, így a tulajdonosaik számára komoly anyagi veszteséget okozott, ha egy küzdelem során holtan maradtak a porondon. A gladiá­torjátékok többségében tehát a legyőzöttet is életben hagyták.

A gladiátorok fegyverzetét és felszerelését is szabályozták, s minden egyes típust külön képeztek ki a maga harcmodorára. Azt is meghatározták, hogy az egyes gladiátorok kik, mely’ típusok ellen harcoljanak, hogy az esélyeik közel azonosak legyenek. A gladiátorjáték ugyanis nem öldöklés, hanem nemes küzdelem volt. A legjellemzőbb gladiátortípusok közé tartozott a nagy téglalap alakú pajzsot hordó, fél lábszárvédővel, fél karvédővel és rácsos sisakkal felszerelt, rövid karddal harcoló murmillo, a hasonló felszerelésű és fegyverzetű secutor, a kis négyzetes pajzzsal, dupla lábvédővel, fél karvédővel és rácsos sisakkal ellátott, görbe karddal küzdő thraex, a kis kerek pajzsú, rácsos sisakot, dupla lábvédőt és fél karvédőt viselő, lándzsával és rövid karddal harcoló hoplomachus vagy a háromágú szigonyt, tőrt és hálót használó retiarius. Rajtuk kívül rengeteg más típus is létezett a lovas gladiátortól kezdve a harci szekeret hajtókig, de vagy nem maradtak fenn róluk használható adatok, vagy csak rövid ideig tartott a népszerűségük. Voltak női gladiátorok is, ám őket férfi ellen szinte sosem vetették be, ellenfeleik vagy szintén nők, esetleg törpék voltak. Gladiátor állatok ellen sem harcolt, az állatküzdelemre kiképzett rabszolgákat venatoroknak nevezték.

– A játékfilmekben néha látunk olyan jeleneteket, amikor egy szál tőrrel dobnak be valakit az arénába oroszlánok, tigrisek ellen – mutatott rá Keczkó Szabolcs. – Ők se nem gladiátorok, se nem venatorok, hanem halálraítéltek voltak. Köztörvényes bűnözők, esetleg keresztények. A venatorok a gladiátorokhoz hasonlóan komoly kiképzésben részesültek, hogy fel tudják venni a küzdelmet a vadállatok ellen. Nem is küzdelemről volt szó, hanem olyan látványos vadászatokról, amelyek népszerűsége a kocsiversenyekével, gladiátorjátékokéval vetekedett. A gladiátorjátékok fénykora a császárság kora, az I. és II. század időszaka volt. A Római Birodalom bukásával ezek a látványosságok megszűntek, de az emberiség ilyen irányú érdeklődése nem ért véget. Állatversenyeket, ahol bikák vagy kutyák küzdöttek farkasokkal, egészen az 1800-as évek végéig tartottak, ma pedig a sportversenyek töltik be ezt a szerepet, hiszen a drukkolás, a szurkolás az emberi természetből fakadó igény.